Rövid írás a belső hitről
Dario Ergas
Tanulmányi Központ, Tanulmányozás és Elmélkedés Parkja, Punta de Vacas

2017. március
      A belső hit nem ad megerősítést.
      A belső hit megrengeti azt a szilárd talajt, amin állsz.
      Olyan, mint érzés nélkül érezni egy mély dolgot, amely közel visz magadhoz.
      Megtanullak érezni a jelenléted hiányában is.
      Megtanullak hallani, még akkor is, amikor nem beszélsz hozzám. Megtanulom követni a fényed, még akkor is, ha nem látom azt.

Összefoglaló
Ez a rövid tanulmány összefoglalja Silo belső hitről szóló munkáit. Ezután az aszkézissel való munka folyamán szerzett tapasztalatok alapján megkülönböztetjük a külső hitet a belső hittől. Elmélyülünk a belső hit témájában, és azt az önmagunkban és a transzcendenciában való hitként értelmezzük. Megvizsgáljuk az Én elmozdulásait, amelyek a hit jelenségeinek hatására lépnek fel, és azt, hogy a félelem hogyan tűnik el a belső hit jelenlétében, és hogyan erősödik fel a külső hit következtében. Az írás a tanulmány összegzésével zárul.

Érdeklődési terület: Rövid tanulmányunkban érdeklődésünk célja, hogy a belső hithez forduljunk annak érdekében, hogy felülkerekedjünk a semmitől, az ürességtől és a haláltól való félelmen.

Hipotézis
● A belső hit egy hiedelemben (hitben) rejlő erő.
● A hittel való kapcsolat – legyen az külső vagy belső – az Én elmozdításának, áthelyezésének egy módja, ami inspirálóan hathat a tudatra.
● A belső hit akkor növekszik, amikor a cselekedeteink másokra irányulnak, és támogatják az ő megerősödésüket és felszabadulásukat.

Ezt a munkát egész pontosan az motiválta, hogy megtudjuk, hogyan tartható fenn a hit a hiedelmek és a tudat megjelenítéseinek elcsendesülésekor. (1)

(1) lábjegyzet:

“E térben megrémülhetsz a kihalt és óriási tájtól, és a hatalmas, mozdulatlan csillagoktól átlényegült éjszaka rémisztő csendjétől. Ott, pontosan a fejed fölött, meglátod majd a Fekete Hold sejtelmes alakját az égboltra szegezve… egy furcsa, beárnyékolt Holdat, amely pontosan a Nappal szemben helyezkedik el. Ott meg kell várnod a virradatot türelmesen és hittel, hiszen ha nyugalmad megőrzöd, semmi rossz nem történhet.” (A belső tekintet, Silo)

Mi a hit
A hitet sokszor hiedelemként határozzák meg. Sokak számára a hit egy minden racionális alapot nélkülöző hiedelem, mások számára egy olyan meggyőződés, amit mint valami nyilvánvaló dolgot tapasztalnak. Egy olyan erényként (vagy erőként) is meg szokták határozni, amely által az isteni igazságokban hiszünk.

A hit megmozgatja az érzelmeket, de nem egy érzelem. Mozgásba hozza a képeket és a megjelenítéseket, de nem egy kép, sem pedig egy megjelenítés. A hit egy bizonyos irányba mozgatja a testet, de a hit nem a test, hanem talán maga ez az irány az.

Az új-humanizmus szótárában két értelmezéssel találkozhatunk:

1. A hit egy olyan hiedelem, amely nélkülözi a racionális érveket. Az is világos számunkra, hogy különböző elméletek a hitet egy érzelemnek, egy intellektuális jelenségnek vagy az akarat egy sajátosságának tartják.
2. A hit egy lélektani állapot, amely elképzelések és képek formájában fejeződik ki, és a gyakorlati tevékenységek ösztönzőjeként és irányítójaként működik.

A vallásos hit esetében a szótár különbséget tesz vallásosság és vallás között: a vallásosság az értelem tapasztalatára és a transzcendencia érzésére utal. A vallás pedig ezzel szemben spirituális lényekbe vetett hitet jelent. Ezeket a hiteket vizsgálhatjuk a külső megjelenési formáik alapján (képek rendszere, amelyek megjelennek az ikonokban, imádságokban, mozdulatokban és testtartásokban), vagy a vallást gyakorló személy által megélt belső tapasztalatok szempontjából.

A Belső tájban Silo a hitnek, mint az éltető lelkesedést mozgásba hozó energiának (2) különleges fontosságot tulajdonít. Különbséget tesz a naiv hit (amit hiszékenységnek is ismerünk) és a fanatizmus erőszakos hite között. Egyik sem elfogadható, mert míg az egyik megnyitja az utat a véletlenek előtt, a másik esztelen táját erőlteti ránk. Kihangsúlyozza, hogy a különbségtétel a hit és a tudomány között hamis, mivel mindkettőnek lehet ugyanaz az iránya: az élet fejlődésének elősegítése. A tudománynak szüksége van a hitre, hogy fenn tudja tartani a fejlődéshez szükséges erőfeszítését. A hit az életet szolgálja, amikor megnyitja a jövőt, amikor a hitet magunkba és a körülöttünk lévőkbe helyezzük, és amikor a hit az életet az érvényes cselekedetek felé irányítja.

Ha követjük ezt a fajta szövegmagyarázatot, amit Silo adott a hitről, azt láthatjuk, hogy a Szenvedés gyógyítása c. beszédben 1969-ben és 1981-ben az európai és ázsiai nyilvános szereplései során is azt mondta: egyedül a belső hit és a belső meditáció vethet véget a benned, a téged körülvevőkben és a világban lévő erőszaknak.

A bombay-i nyilvános szereplése során ezt mondta: “Belső hit nélkül, az önmagunkba vetett hit nélkül félelem van, a félelem szenvedést okoz, a szenvedés pedig erőszakot szül, az erőszak pedig pusztítást.” És nyilvánvalóvá teszi, hogy a belső hiten az önmagunkba vetett hitet érti, abban az értelemben, hogy hiszünk abban, hogy az egyén hozzá tud járulni a fejlődéshez, valamint az abban való hitet, hogy mások is képesek megváltozni (a hiányosságaik ellenére is).

Visszatérve a Belső tájhoz, Silo kitart azon álláspontja mellett, hogy egy életet az ellentmondásos, valamint az egységes cselekedetek határozzák meg, és hogy az ellentmondás fordítja visszafelé az életet. Annak érdekében, hogy átalakítsuk az életünket, a belső munka nem elég: magatartásmódokat kell megváltoztatni, és ehhez szükséges felébresztenünk a hitet abban, hogy az ellentmondás által visszafordított élet átalakítása lehetséges. (3)

(2) Belső táj, XIV. fejezet, A hit, Silo
(3) Ibid. XVIII. fejezet, A változás

Külső hit

A hit egy olyan belső erő, amely az életbevágó belső szükségletek megjelenésekor tűnik fel, másképpen szólva azokban a helyzetekben, amikor élet-halál kérdésekkel szembesülünk. A hit akkor is felébred, amikor a jövő, az élet értelme vagy a transzcendencia válik szükségletünkké. Abból a nézőpontból vizsgálva, hogy milyen a tudat iránya a hit tárgya felé, beszélhetünk belső vagy külső hitről.

A külső hit egy olyan lélektani állapot, amikor a belső erő forrását a tudat egy tárgyának tulajdonítjuk: ez a tárgy lehet külső vagy belső. A tudat a kohézióját és szilárdságát egyik tartalmának tulajdonítja. Külső hitről beszélünk, amikor azt hisszük, gondoljuk vagy érezzük, hogy hitünk ereje a tudatunk egyik képéből származik vagy egy olyan tárgyból, ami rajta kívül található. A hit nem attól lesz külső, hogy valami külső dologra irányul, hanem attól, hogy azt hisszük, ez a külső (vagy belső) dolog az, ami adja a hitet nekünk. A külső hitet belső erőként érzékeljük, de ez az erő a hit tárgyához kötődik és belőle fakad. Tehát a hit külső, amikor azt hisszük, hogy a hit tárgya hozza létre a hitet.

Gyakran megesik, hogy elveszítjük a hitünket egy intézményben, mint például egy egyházban, az államban, egy politikai pártban vagy egy társadalmi vezetőben. Manapság megszokott dolog, hogy már nem hiszünk az intézményes dolgokban. Amikor ez történik, visszahúzódunk és elveszítjük a cselekvésre való hajlandóságunkat. Ezek olyan esetek, amikor a hitünk külsővé vált, mert ennek a bizonyos intézménynek vagy vezetőnek tulajdonítottuk azt a képességet, hogy belső erőt adjon nekünk. Cserben hagytak és most döbbenten állunk, “hit nélkül”.

Amikor úgy érezzük, hogy becsaptak bennünket és belül valami eltörött, ez az elárult hit külső hit volt. Azt hittük, hogy a cselekvés ereje, a hit a másikból származott, amely becsapott minket.

Az is előfordulhat, hogy a külső hitem tárgya kizárólag a belső világomhoz kötődik. (4) Mi történik egy inspiráló ideálképbe, vagy istenbe vagy egy ősömbe vetett hittel? Az ideál egy jövőkép, amely a belső világomban található, és amely képes ösztönözni a cselekedeteimet. Ha viszont ez az ideálba vetett hit külső, megerősíthetem vagy elveszíthetem a hitemet az ideálom hullámzó sikereitől vagy kudarcaitól függően. Másrészről viszont, mikor megértem, hogy az ideálképem a saját belső erőmet sűríti egybe, és a megvalósulása irányába mozgósít, ugyanakkor ennek az ideálképnek önmagában nincs különösebb töltése, hanem az én belsőmből fakad, és én döntök úgy, hogy azt a bizonyos pszichológiai töltést oda helyezem: akkor közelítek a belső hit felé.

Ha azt gondolom, hogy a belső erőm egy elvont, mindent átfogó érzetből ered, mint amilyen Isten, és minden, ami velem történik és maga a hit is ennek a Lénynek köszönhető, akkor ugyanezzel a fajta zavarodottsággal állunk szemben, amit külső hitnek hívunk. Isten ebben az esetben nem tudja távol tartani tőlünk a félelmet, és a benne való hit változékony, amit különböző rituális vagy fetisiszta trükkökkel próbálunk állandósítani; de ez a fajta hit változékony marad és nem fejlődik a belső hit állapotai felé.

(4) Ez a különbségtétel belső és külső világ között, ez inkább pedagógiai célzatú, mert tulajdonképpen a külső világ minden tárgyának megvan a megfelelője a belső megjelenítésben, és pontos helye van a megjelenítés terében.

Külső hitről beszélünk abban az esetben is, ha a hit tárgyát tekintem a hitem okának vagy eredetének – függetlenül attól, hogy az a tárgy a külső vagy a belső világhoz tartozik-e.

A külső hit esetében a hitem tárgya ragad magával, másképpen szólva a tudat egy képe ragad el. Az események aláássák a hitemet, de én minden erőfeszítést megteszek, hogy fenntartsam, amivel növelem a bennem lévő belső erőszakot. Egy függésen alapuló kapcsolat alakul ki a pszichikum és a hit tárgya között. Azt érzem, hogy ha a hitem tárgya elbukik, az egész pszichofizikai struktúrám veszélybe kerül.

Nem tapasztalok közvetlen félelmet, de folyamatosan nő a háttérben (a társjelenlétben) egyfajta félelem, miközben próbálom elkerülni – esetenként kényszeresen -, hogy a hit tárgya jelen legyen. Szigorúan véve a külső hit nem csökkenti a félelmet, hanem éppen ellenkezőleg, növeli azt, és ez a társjelenlétben lévő félelem bármilyen életkrízis esetén a külső hit által felépített védőfalakat áttöri, és szorongással tölti el a tudatot.

Belső hit

A belső hit egy szándékos, vagyis szabad cselekedet, amely az emberi pszichizmust valami vágyott dolog irányába tereli. Pontosabban szólva a belső hit ennek a szándékos cselekedetnek a cönesztéziás érzékelése, amely a pszichizmust valami nagyon “szeretett”, “akart” felé irányítja.
Itt meglehetősen más minőségről van szó, mint amit hitnek szoktunk hívni, ami általában a külső hitre vonatkozik. A belső hit nem egy adottság vagy egy kegy, hanem egy olyan életerő, amelyet megtapasztalhatok és olyan szellemi képek “töltésére” használhatok, amelyek a cselekedeteket egy erősen vágyott irányba terelik.

A belső hit egy szándékos cselekedet, vagyis egy személyes döntés által juthatok el hozzá. A belső hitet nem lehet sem társadalmi nyomásra, sem a nevelés hatására felébreszteni, sőt reveláció útján sem juthatunk el hozzá. Mindezen esetekben csak külső hithez juthatunk el, amelynek gyökerében bizonyos mértékű – finomabb vagy durvább – erőltetés húzódik.

Vegyük például az életbe vetett hitet. Ha szeretnénk, ebben a pillanatban is felébreszthetjük magunkban az életbe vetett hit aktusát: az életbe, amely megtalálja az útját minden nehézség közepette, amely végtelen formában sokszorozódik, és egyre sokszínűbb lesz, miközben megszámlálhatatlan körülmény veszélyezteti, az életbe, amely növekszik és fejlődik. Érezhetem magamban az élet ösztönző erejét, és ebben az impulzusban megtapasztalhatom a hitem erejét. Itt egy belső hitről van szó, amelyet szándékosan keltettünk fel.

A belső hit esetében a hit belső érzékelése vagy megtapasztalása a lényeges. A kép, amelyet hittel töltök fel, lehet tiszta vagy homályos; a belső hit esetében arról van szó, hogy belső erőt vagy magabiztosságot érzek magamban általa, és nem azt az élvezetet vagy megerősítést, amit ennek a képnek a birtoklása okoz. Még ha pontatlan is a hitem tárgya, vagy esetenként nehezen definiálható, vagy lehetetlen fogalmilag megragadni, még akkor is segíthet megerősíteni vagy előtérbe helyezni a belső erőm érzését. Vegyük például a jövőbe vetett hitet. A jövő egy nyitott, meghatározatlan, pontatlan horizont, és most megpróbálom elképzelni, hogy minden jól fog alakulni számomra és mindenki számára, a társadalomban is. … Különböző képek kísérik ezt az érzést, megfigyelem, hogy a jövő “felidézésével” önmagam, az energiám, a belső erőm érzékelése is megerősödik.

A belső hit a vágyott irányba tereli a pszichizmust. A belső hit esetében “az, ami nagyon kedves számomra” megerősíti a keresés aktusát, ami rá irányul. Összpontosítja a belső erőt, amivel ezt elképzelem. Azonban a belső megindultságomat, és nem a vágyott dolog anyagi vagy spirituális “valóságosságát” részesíti előnyben; sem pedig a birtoklását vagy megvalósulását annak, “amire nagyon vágyom”. A belső hit nem igyekszik igazolni a hit tárgyát, hanem önmagában érzékeli azt, ami által egyre nagyobb önállóságra, autonómiára vagy szabadságra tesz szert azzal a tárggyal szemben, amire irányul. A belső hit esetében a tárgy, ami felé a hitem irányul, a szellemi kép, amit “töltök”, rendelkezik azzal a sajátossággal, hogy ahelyett, hogy magába szívná az energetikai töltést és elragadná a tudatomat, a tekintetet befelé irányítja, és átélem a hit vagy belső erő felismerésének tapasztalatát.

Gondoljunk például egy közeli barátunkra, akiben szeretnénk bízni, és azt kívánjuk neki, hogy jól menjenek a dolgai. Felidézem az arcát, a fizikai megjelenését. Lehet, hogy megjelennek előttem a hiányosságai is, amik miatt kételkedem a képességeiben. De most úgy döntök, hogy belé helyezem a hitemet: ennek az embernek a legjobb tulajdonságaiba, amelyeket felfedezhet magában, és a segítségükkel túljuthat az élet minden nehézségén. Kapcsolatban vagyok a belső hitemmel és kapcsolatba hozom valamivel, ami túlmutat a másik ember külső megjelenésén, aminek nincs köze még a képességeihez vagy hiányosságaihoz se. A hitemet a másik ember legbelsőbb impulzusa felé irányítom, aki mindezt nagyon messzire fogja vinni, és segíteni fog neki a legkülönfélébb problémák megoldásában. Beindítottuk a hit motorját a másik ember irányába, aminek köszönhetően közelebb fogjuk magunkhoz érezni őt, és a belső hitünk növekedését tapasztaljuk.

“Ami nagyon kedves az embernek” egyrészt rendelkezik egy érzelmi töltéssel, magában foglal egyfajta szeretetteljes érzelmi megindultságot, de mindenek előtt rendelkezik a “szabadság” jellegzetességével: “mert igen, mert ezt szeretném”. Szeretni, vágyni egy szabadelvű aktus, ami belülről fakad. Ami kedves számomra, azért kedves, mert magába sűrít egyfajta érzelmi töltést, ugyanakkor az jellemző rá, hogy mindenfajta kényszer vagy kötelezettségek nélkül szeretném ezt a dolgot.

Másrészt a szeretett dolog nem valami olyasmi, amit megragadhatok és birtokolhatok. A szeretett dolog, a hit aktusának a célja, szintén a szabadság tárgya. Amit szeretnék, az nem valami tárgy. A szeretett dolog lehet egy személy vagy egy isten, vagyis rajtam kívül álló szándékok. A hit aktusa a “másra” vonatkozik, aki független tőlem, és lehetősége van, hogy elfogadjon, válasszon engem vagy ne. A hitem “szeretett dolgát” nem birtokolhatom, nem erőltethetem és nem sajátíthatom ki, mivel ez a dolog “szabadság” is. A “szeretettet”, a “mást” pontatlannak, megjósolhatatlannak tapasztalom. Ez a dolog nem olyasmi, ami “van”, mivel a lénye elillan minden alkalommal, amikor próbálom meghatározni. Valami olyasmi, ami a folyamat, a változás jellemzőivel rendelkezik. A “szeretett” apránként tárul fel, jön létre.
Ha ez a szeretett dolog az lenne, hogy létrejöjjön egy olyan emberi társadalom, amely azzal foglalkozik, hogy eltöröljük a szegénységet, a betegséget és az erőszakot az egész emberiség számára, akkor úgy döntök most, hogy felébresztem a hitemet abban, hogy ez az ideál megvalósítható, és egy belső dologhoz folyamodom, amely lehetővé teszi számomra, hogy higgyek ebben a lehetőségben. Megpróbálok kapcsolatba lépni azoknak az elkötelezett nőknek és férfiaknak az erőfeszítéséseivel, akik akkor is utakat nyitottak, amikor úgy tűnt, hogy minden bezárul. Azzal, hogy megidézem őket, emlékeztetem magam a saját erőfeszítéseimre is, amiket akkor tettem, amikor ki akartam kerülni egy nehéz helyzetből. Emlékezem a pillanatokra, amikor egyesítettem erőimet másokkal, hogy megvívjunk olyan csatákat, amik lehetetlennek tűntek. Ezek a gondolatok felkeltik bennem a belső erőm érzését, és ez az ideál, még ha távoli is, táplálja az erőmet, és növeli a hitemet.

A belső hit tehát egy szándék, amiről van egy érzékelésem, amely a tudatot efelé a más felé tereli,

• ami “magától is vágyakozik valamire” anélkül, hogy én beavatkozhatnék a döntésébe – és azzal, hogy a szándékom ezt teszi, cserében tapasztalja saját magát, vagyis megtapasztalja a belső erő növekedését, saját maga felismerését és a nyitott jövő lehetőségét.

Az önmagamba vetett hit

Az önmagamba vetett hit úgy jelenik meg, mint önmagam érzékelése a saját bensőmben. Mint bensőségesség magam felé, amely kísér engem, és nem függ sem a sikereimtől, sem a győzelmeimtől, sem pedig a kudarcaimtól, problémáimtól vagy hiányosságaimtól.

Az önmagamban való hit nem önmegerősítés. Nem a tulajdonságaim felmagasztalása. Nem jelent egy hithez vagy identitáshoz való ragaszkodást sem. Az önmagamban való hit akkor tör fel, amikor elengedem az identitásom béklyóit, és elfogadom, hogy nem tudom, hogy ki vagyok. Akkor a végtelen éj mozdulatlanságában tapogatózva megérezhetem a saját szándékom impulzusát.

Amikor a hit külsővé válik, és a tudatot elragadja a hit tárgya, akkor elveszti a kapcsolatot magával. Az önmagával való kapcsolat elvesztése a belső hit elvesztését is jelenti. Amikor kihívásokkal és elérendő célokkal szembesülünk, ahol meg kell hátrálnunk, meg kell felelnünk elvárásoknak, vagy eredményeket kell felmutatnunk, gyakran egy kényszeres állapotba kerülünk, amiben elkerülhetetlenül megjelenik a kudarctól való félelem, és szorongani kezdünk, vagy szégyent érzünk mások tekintete előtt, akik még mindig hisznek abban, hogy el tudjuk érni a kitűzött célokat. Egy ilyen jövőbeli forgatókönyv elképzelése akkora pánikot kelt bennünk, hogy elválasztódunk tőle, és megpróbáljuk meggyőzni magunkat, hogy ez a cél számunkra másodlagos. Ez az ellentmondás tovább növeli a szorongást.

Még ebben a helyzetben is, amikor a kényszeresség a legerőteljesebb lesz mások tekintete előtt, akiknek a megerősítésétől függök, hogy fenntarthassam az egyensúlyomat, még ilyenkor is folyamodhatok a belső hithez. Először nagyon nehéz lesz, mivel a bensőmmel való kapcsolatom blokkolva van, teljesen kívül vagyok magamon. Kívülre került az összes lélektani forrásom, amelyek máskor a segítségemre voltak.
Ha meg tudok állni egy pillanatra, érezni tudom a légzésemet, együttérzéssel meg tudom figyelni a szorongás állapotát, amibe kerültem, észrevehetem, hogy amire a leginkább szükségem van ebben a pillanatban, az “önmagam”. Arra van szükségem, hogy kapcsolatba lépjek azzal, aki egy még mélyebb szinten vagyok. Azzal, ami velem él annyi sok év óta, ami elkísért életem különböző szakaszaiban. Újra fel kell ismerjem, hogy mi az, ami ösztökél, és kapcsolatba kell lépjek cselekedeteim “valódi okával”, hogy minek csinálom azt, amit csinálok. Azzal a mélyebb inditékkal, aminek semmi köze mások tekintetéhez. Messze vagyok magamtól, de éppen emiatt felismerhetem a “valódi szükségletet”, hogy közelebb kerüljek magamhoz, hogy megtaláljam a központomat, a mélyebb énemet. Ezek a gondolatok apránként elvezetnek ahhoz, hogy kapcsolatba lépjek magammal. Megerősíthetem ezt azzal, hogy veszek egy mély levegőt a szívembe, és azt kérem, hogy kerüljek közelebb a belső egységhez, és eltávolodjak az ellentmondástól. Visszatértem magamhoz, és a belső hit fogja irányítani a sorsomat.

Amikor visszatérek önmagamhoz, amikor helyreállítom a belső hitemet, a cselekedetem visszanyeri központját, helyreállítja szándékos eredetét, felszabadítja magát a külső nyomás alól, és felvállalja ezt a belső elkötelezettséget, ami ösztönzi.

Az önmagamba vetett hit másokra is kivetül, akik esetében szintén megfigyelhetem, hogy milyen könnyen elvesztik önmagukat és a lehetőséget is, hogy visszataláljanak magukhoz. A saját tapasztalataimnak köszönhetően megértem, hogy amikor a másik ember helyreállítja az önmagában való hitét, azzal visszanyeri szabadságát, a belső központját és a cselekedetei értelmét is.

A másik ember bármilyen módosult állapotban legyen is, mindig vissza tudja nyerni belső hitét. Ez a tekintet, amely látja a másik változásának lehetőségét, megerősíti a saját hitemet is, amely olyan cselekedetekbe fog lefordulni, melyek segítik a többi ember felszabadulását. Az, hogy a társjelenlétben ott van az a hitem, hogy a másik meg tud változni, olyan irányba fogja terelni a cselekedeteimet, amelyek visszacsatolásként az én hitem és a belső egységem növekedését idézik elő.

A transzcendenciába vetett hit

A Közösség könyvének 4. jegyzetében és az 1980-as mexikói nyilvános beszédében Silo említést tesz a transzcendenciában való hitről. Meghatározza azt a lélektani állapotot, amit az egyén a transzcendencia élményével való távolsággal kapcsolatban felvehet. Felállít egy skálát, hogy a transzcendenciában való hittel kapcsolatos tudatállapotokat megkülönböztesse. Minden egyes állapotban vagy fokozatban az ember elhelyezkedhet felületesen vagy mélyebben. Kiemeli a hit változékonyságát, mint olyasvalamit, amivel az ember néha rendelkezik, néha nem. Néha a hit egy megingathatatlan bizonyosság, és időnként az önmagunkról való totális elfeledkezés. A hitnek erre a változékonyságára Silo már a Belső Tekintetben is felhívta a figyelmet, mikor az értelemüresség állapotáról beszélt, amiben az emberi tudat leledzik.

Silo úgy írja le a hit legéberebb és legtudatosabb állapotát, mint amikor “a transzcendencia megkérdőjelezhetetlen bizonyosságát tapasztalod meg”. Elénk tárja személyes kinyilatkozását, miszerint lehetséges közvetlenül megszerezni ezt a tapasztalatot, és hozzáteszi, hogy ha még mélyebbre hatolunk benne, a cselekedeteink arra fognak irányulni, hogy segítsünk másoknak, hogy ők magukban is megtapasztalják halhatatlan lényüket. És ez akkor és csak akkor lesz valódi segítség, ha ellenállunk minden kísértésnek, hogy saját bizonyosságainkat ráerőltessük a másikra. (5)

Tehát ezen a skálán a hit legmagasabb rendű állapota az, ami a transzcendencia közvetlen tapasztalatából származik. Az a hit, amit a tapasztalat táplál, nagyban különbözik attól, ami a neveltetésünkből vagy a hagyományokból származik. Az a tapasztalat, ami az önmagunkkal való közvetlen kapcsolatból táplálkozik, sokkal mélyebb, mint a vágy, hogy hitünk legyen, vagy a vágy, hogy ilyenfajta tapasztalatra tegyünk szert. Nagyon más a transzcendencia tapasztalatával rendelkezni, mint intellektuálisan elfogadni, hogy lehetséges ilyen tapasztalat. A skála legtávolabbi pontján a nihilizmus helyezkedik el, amely tagadja a transzcendencia bármiféle lehetőségét. Ez arra is figyelmeztet bennünket, hogy a hit nem olyasvalami, amivel rendelkezünk vagy nem rendelkezünk, hanem valami, amire szert teszünk, ami csökken vagy növekszik aszerint, hogy mennyire vannak egységben a cselekedeteink azzal, amit érzünk és amit gondolunk. Eddig tart, amit Silo mondott.

A halál az emberi élet egy radikális eseménye. Viszonylag fiatalon már gondolunk az öngyilkosságra, mint a létezés szörnyűségeitől való megszabadulás egyik lehetőségére. Aztán úgy élünk, hogy azt hisszük, a halál olyasvalami, ami másokkal történik meg. Amikor egy szerettünk meghal, meg vagyunk döbbenve, és semmi, amit hittünk vagy mondtunk ezzel kapcsolatban, nem fenntartható. Aztán helyreáll egy egyensúly, és úgy élünk, hogy “tudjuk”, hogy meg fogunk halni, de úgy “hisszük”, hogy velünk ez nem fog megtörténni. Telik-múlik az idő, és a tudatunkat távol tartjuk a végességtől.

A transzcendenciába vetett hit különböző intenzitású lehet attól függően, hogy milyen tapasztalaton alapszik. Ha a tapasztalatom megkérdőjelezhető és arra alapul, amit hallottam vagy olvastam valahol, meg fog rendülni, amikor nehézségekkel találom szembe magam. Ha a halál utáni életbe vetett hit csupán a halálfélelmet kompenzáló ábránd, az ereje nem lesz nagyobb, mint amikor azért akarom megnyerni a lottót, hogy megoldjam a pénzügyek miatti szorongásomat. Ha a hitem a kulturális örökségemen alapul, hordozni fogja a tradíció súlyát, de meginog az egzisztenciális krízisek előtt.

A halál tényét az összes érzékszervemmel felfogom, a test hiányát is észlelem a mindennapokban. A halál észlelésének tapasztalatát csak akkor tudom megcáfolni, ha ugyanannyira közvetlen és megkérdőjelezhetetlen tapasztalatokat halmozok fel, mint a halál észlelése. A hiedelmek adottak, ezek adják azt a logikai alapot, amin fejlődtem. Csak jelentős és ismételt tapasztalatokkal lehet őket megváltoztatni. Az ismétlés azért fontos, mert a hiedelmek rendszerének tehetetlenségi ereje abba az irányba hat, hogy megőrizzük őket. Amit “hiszünk” az a “valóság”. A hiedelemnek megvan az a hatalma, hogy átszűrje a szubjektivitásunkat az “igazságával”, hogy úgy fogjuk fel azt, mint “valóságot”. Annak érdekében, hogy megváltoztassam azt, amit a halálról hiszek, egy szükségletként kell ezt érzékelnem, és el kell érnem olyan tapasztalatokat, amelyek közvetlen bizonyítékkal szolgálnak az ember bensőjében lévő transzcedensről.

(5) “Így az említettekkel összhangban itt mindenki előtt kijelentem, hogy hiszem és tapasztalat útján bizonyosságot szereztem arról, hogy a halál nem állítja meg a jövőt, ellenkezőleg, a halál megváltoztatja létezésünk ideiglenes voltát, és a halhatatlan transzcendenciába visz el. Hitemet és bizonyosságomat nem erőszakolom rá senkire, és együtt élek azokkal is, akiknek az élet értelméről más elképzeléseik vannak. De elkötelezem magam arra, hogy azt az üzenetet adjam át másoknak, ami szerintem az embert szabaddá és boldoggá teszi. ”

A transzcendenciában való külső hit egy olyan élményre vagy olyan lehetőségre hivatkozik, ami a tudat egy tartalmához köthető. Általában ez Isten vagy más spirituális lény, akinek az akaratára bízzuk a halhatatlanhoz való hozzáférést.

Általában elfeledkezem magamról, a létezésemről és annak időlegességéről. Ebben az elfeledkezésben nincs nagy jelentősége annak, hogy a hitem külső vagy belső. Viszont amikor a halál már a sarkunkat harapdálja, akkor van jelentősége. Ha a hitem külső, a tudatomnak ahhoz a tartalmához fogok fordulni, amit felruháztam azzal a képességgel, hogy megoldja ezeket a kérdéseket. Ha a szükséglet, ami hajtja ezt a hívást, mozgásba hozza a túlélés ösztönös erőit, elmozdulhat a szokásos Én, a tudat inspirált lesz, és ezekből az inspirált feltételekből reagál a kényszerítő szükségletre. Ez igazolja a külső hit tárgyát, és megerősíti azt az érzést, hogy a belső erő a külvilágból ered. A hit tárgya okozza a hitet.

Ez megmutatja számunkra, hogy a külső hit valamennyire hatékony. Valószínűleg elmozdult a szokásos Én, vagy behelyettesítettük az Ént a tudat egy másik képével, egy entitással, ami lehet isten, egy vezető vagy egy szellem, egy ős vagy a tudat egy másik tartalma. Minden esetben a külső hitet az elért tapasztalat “valódisága” igazolja. De a hit ezen külsővé vált értelmezése csapdákat is rejt magában, mivel mostantól fogva az inspirációt valószínűleg blokkolni fogják rítusok és babonák, és ezek nem fognak magasabb tudatállapotok felé vezetni.

A haláltól való félelem mindig ott van a társjelenlétben, és gyakran előfordul, hogy áttüremkedik a ködön, ami tompítani hivatott azt, és behatol a létezésem reszkető bőre alá. A külső hittől vezérelve ahhoz a Lényhez fogok folyamodni, aki a hitem tárgyát képezi. Megidézem, és érzem a jelenlétét, és ezzel elejét veszem annak, hogy a haláltól való félelmem előjöjjön a társjelenlétből, aminek köszönhetően némileg megnyugszom. Mindazonáltal szükségem van rá, hogy a félelem ott maradjon a társjelenlétben, és ne kerüljön előtérbe. Imákkal és ismétlésekkel fogom kikényszeríteni, hogy a Lény jelen legyen, mivel ha azzal vagyok elfoglalva, hogy előhívjam őt, a haláltól való félelmem gyengül. A halál a figyelmem hatósugarán kívülre kerül, de fennmarad a társjelenlétben. Azzal, hogy összpontosítok a hit tárgyára, amely “birtokosa” a halhatatlanság feletti hatalomnak, blokkolom a halállal kapcsolatos tartalmakat. De nem csak magát a halált, hanem más olyan nem integrált tartalmakat is, amik a végesség fényében nyernek fontosságot. Az erőfeszítésem, hogy megakadályozzam, hogy a halálfélelem a figyelmem előterébe kerüljön, a félelem csökkenése helyett a nyomásának növekedését eredményezi. Bármilyen figyelmetlenség vagy krízis hatására a halálfélelem előtör a társjelenlétből, és elfoglalja a tudat középpontját, amely hinni fog a halálban.

Tanulmányozzuk ugyanezt a félelmet a belső hit felől.
Mikor egy szükséglet jelentkezik, felébresztjük magunkban a belső hitet. A szükséglet pillanata nem csak az lehet, amikor történik egy baleset, mivel a halál a létezésnek egy állandóan jelenlévő kísérője. Az alapvető szükségletek megmutatkozásához elegendő, ha abba a helyzetbe rakom magam, hogy megközelítem időbeli végességemet. Ahogy közelítek a létezésem időlegességének megsejtéséhez, meg fog mutatkozni, hogy mik a függőben lévő témák a szeretteimmel, a naponta végrehajtott cselekedeteim értelmével vagy értelmetlenségével, és a létezés felfoghatatlan mivoltával kapcsolatban. Mindezt általában kerülöm a mindennapi életben, vagy csípőből válaszolok ezekre a kérdésekre a kialakult hiedelmeim alapján. De most egy másik utat fogok választani: gyengéden, de határozottan érzem a halálom jelenlétét, tudatosítom magamban a végességet, hogy csak egy bizonyos időm van. Megfigyelem és elfogadom a bizonytalanságot, ami ezeket a gondolatokat kíséri. Hagyom, hogy magával ragadjon a tudatlanság érzése olyan témákkal kapcsolatban, melyeknek korábban nem hagytam, hogy megérintsenek, melyeket próbáltam gyorsan eltávolítani egy klisé vagy egy naiv hit segítségével. Azt is megfigyelhetem, hogy hogyan próbálom meg felszámolni ezeket a gondolatokat – amelyek közelebb visznek a saját halálomhoz – azzal, hogy erőltetek egy hitet, ráerőltetem a tudatomra egy bizonyos fanatizmussal. Ha ellazítom a feszültségeket, amelyek feltűnnek, ahogy a halálomhoz közelítek, úgy érzem, felemészt a kétség és a nem tudás. Egy szokatlan szédülést, kábultságot érzek; egy szorongást, ami azzal fenyeget, hogy örökre megmarad. De most a létezésemet érintő valódi szükséglettel állok szemben. Ilyenkor, amikor szükségem van magamra, rád, mindenkire, valamire… Keresem magamban a belső hitet. Kiélesítem a belső hallásomat és a belső tekintetemet.

A belsőm felé fordulva menedéket lelek a szorongásom mögött. Annak ellenére, hogy nem könnyű elfogadnom, mivel minden korábbi gondolatomat megcáfolja, egy belső erőt érzek, amit nem rendít meg az intellektuális zavarodottságom; egyfajta érzelmi semlegességet, amelyet nem kavar fel a szorongás ingadozása a nem és az igen között; váratlan nyugalomra lelek belül magamban. Megfigyelem, hogy elfogadhatom ezt a belső nyugalmat vagy leértékelhetem, mintha a nyugalom lenne illuzórikus, és a zaklatottság lenne valós. A belső hit elfogadásával a hit megtapasztalja önmagát, és anélkül, hogy válaszai lennének, tudja, hogy “tud”, és bár nincs benne szenvedély, nem is érez félelmet. Ez a jelenlét bennem még egy vihar közepette is felfed egy
belső erőt, amely egy transzcendens és értelemmel teli irányba tud vezetni engem.

Amikor úgy döntök, hogy felébresztem a hitemet, jobban érzem a halál jelenlétét, de ez nem jár együtt egy nyomasztó félelemmel, hanem ösztönzőleg hat. Ahogy tisztábbá vagy tudatosabbá válik a saját hitünk érzete (tapasztalata), megkérdőjelezi a „igazságot” és a halál tényszerűségét. Ahogy a hit tapasztalata növekszik, a halál, mint a tudat egy tárgya elveszti súlyát. A belső hit egy hit, ami tudatában van a tudat határainak, de önmagában érzékel valamit, ami nem tartozik ezekhez a korlátokhoz. A belső hit nem tagadja a szakadékot, a halált vagy a semmit, hanem megtapasztal magában valamit, ami túléli ezeket. Nem a semmi a hit aktusának tárgya, nem célja, hogy megerősítse, sem az, hogy tagadja. A belső hit egy másik irányba megy, afelé, amit a legmélyebben szeretünk.

A “transzcendens” nem a tudat egy tartalma. Ha a transzcendens a tudat egy tárgyává válik, többé már nem transzcendens. Ehelyett, amikor megismerem a saját korlátaimat, a transzcendens növekszik és a társjelenlétként működik. Ez a nagyobb tudatosság hozza létre a központ, a bizalom, a „belső hit” belső érzetét. Ez a belső érzékelés megváltoztatja a hiedelmeket ezekről a dolgokról. A halál veszít a töltéséből, nem tűnik annyira igazinak, és valami az életet örömmel vagy értelemmel színezi meg. A többiek, te, új jelentőséget kapnak, ami jobban hasonlít elkötelezettségre, mint közönyre.

A belső hit növekedése

Sosem tulajdonítunk elegendő jelentőséget a cselekvés elsőbbségének a koherens és egységes élet elérésében. A gondolat fontos, az érzés fontos, de ezek mobilitása és változékonysága nem biztosítja a következetességet mindaddig, amíg nem rögzülnek a világban a cselekedeteink által. Végső soron a cselekvés eredményezi az erő és a belső egység felhalmozódását, vagy a gyengeséget és ellentmondást.

A belső hit nő „a más”, egy idegen szándék felismerésében, amit nem tudok birtokolni, de amelyet tudok szeretni és tisztelettel övezni. Az a szándék, amely nem tartozik hozzám, felismerheti ezt a másik, mellettem lévő emberi lényben, megtapasztalhatom a bensőmben, megsejthetem az emberiség folyamatában, ami a természetes eredetétől a körülményeitől való felszabadulás felé tart, és megérinthetem a szentség földjén, amikor észlelhetem a fejlődő szándékot, amelynek a részese vagyok, de nem tartozik hozzám.
De ennek “a másnak” a felismerése hamarosan csak egy intellektuális megértéssé, vagy egy megindító érzelemmé halványul, hacsak a cselekvésen keresztül nem ismerem fel “a mást”, amit nem birtoklok, de amit a cselekvés felfedhet. Ez a feltárulása során felébreszti az együttérzés és a szeretet érzését.

Tehát a cselekvés értékét elsősorban nem az objektíve elért eredmények adják, hanem az, hogy képes növelni a belső hitet és a belső egységet. A cselekvés külső mutatói fontosak a kiértékelés és az önreflexió idején, de nem helyettesíthetik azokat az egzisztenciális referenciákat, amelyeket a belső béke, a belső erő és a jövő felett érzett öröm növekedése jelent önmagamban és abban a környezetben is, amelyben fejlődöm. Ha a cselekedet értékének ilyen megfordítása történik, ellentmondást és gyengeséget tapasztalunk, a hit külsővé válik és naivitáshoz vagy fanatizmushoz vezet.

A másik felismerésére irányuló cselekvés az, ami a hit és a belső erő növekedését eredményezi. Amennyire a cselekvésem elsődlegesen mások felé irányul, hogy támogassa a belső erejük növekedését, a belső hitük megerősítését, a döntéshozatali szabadságuk kiterjesztését, annyira megnövekszik mindez bennem is.

Most már egy kicsit jobban értjük a belső hitet, és meg tudjuk különböztetni a külsőtől, amelyben azt hisszük, hogy a hit vagy hiedelem tárgya a hit okozója. A belső hitet, mint olyat az önmagunkban való hitre és a transzcendenciában való hitre fordítottuk le. A hitet akkor tudjuk felébreszteni, ha az életünket érintő valódi szükséglettel lépünk kapcsolatba. És ez akkor történik meg, amikor szembe találjuk magunkat a halálunk, vagy az értelemüresség közelségével. Ez megtörténhet véletlenszerűen vagy pedig azért, mert tudatosan és kedvesen közelítünk a saját halálunk gondolatához, elfogadva a bizonytalanságot és a szorongást, amit ez okoz. A szükségletem felismerése egyet jelent a sebezhetőségem elismerésével, hogy értelmetlenül bolyongok, hogy a jövőmet megcsonkítja a halál. Ebből, hogy kapcsolatba lépek a szükséglettel, meghozom azt a döntést, hogy felébresszem a belső hitemet, hogy érezzem a belső erőmet.

Ebben a belsővé tételben belső erőt és nyugalmat találok, amit belső hitnek hívunk. Ezt a belső hitet valami számomra kedves dolog irányába terelhetem, amit nagyon szeretek, ami maga a szabadság. Ezt a vágyott vagy szeretett dolgot, a hitem tárgyát, azt a “mást”, ami felé a hitem irányul, nem lehet birtokolni, mert ez nem valami, ami van, hanem folyamatosan változik és alakul, ahogy a belső erő növekszik. És ahogy a hitemet egyre inkább belé helyezem, fokozza önmaga érzékelését. Ennek az energiának a felismerése és a vele való kapcsolat változtatja meg a hiedelmeimet az élettel, másokkal és a transzcendenssel kapcsolatban.

A külső hit esetében a hit tárgya okozhatja a szokásos Én helyettesítését a hit tárgyával, és a tudatot elragadhatja ez az entitás vagy kép. Ebben a transzban a tudat bizonyos szintű választ kap a szükségletére, de rabul ejti az a hiedelem, hogy ez az entitás a forrása vagy oka a hitnek.

Amikor kapcsolatba lépek a belső erőm érzésével, akkor megfigyelem, hogy bizonyos emberekre, bizonyos lehetséges tervekre vagy jövőképekre vonatkozik, amelyekre törekszem. Azt az erőt is érzem, amellyel ezekbe belekapaszkodom, és a félelmet, hogy ezek az emberek elhagynak engem, vagy hogy a jövő, amit elképzeltem, nem fog beteljesülni. Ekkor megfigyelhetem, hogy hogyan függ a belső erőm ezektől a lehetséges jövőképektől. Ahogyan megfigyelem a nyugtalanságom és a félelmem, belépek egy belsőbb és csendesebb térbe, és megfigyelem ezeket a ragaszkodásokat egy bizonyos semlegességből. Ez a belső elhelyezkedés egy új referenciává válhat, amelynek növekedése és erősödése egy megújító értelmet ad az életnek, és a cselekedeteket egy felszabadító sors felé irányítja.

A hitről szóló tanulmány szintézise

Külső hit

A külső hit egy olyan lélektani állapot, amikor a belső erő okát a tudat egy tárgyának tulajdonítjuk: ez lehet külső vagy belső. A tudat kohézióját és erejét egyik tartalmának tulajdonítja. A külső hitet belső erőként érzékeljük, de ez az erő a hit tárgyához tartozik és belőle fakad. Tehát a hit külső, amikor azt hisszük, hogy a hit tárgya az oka a hitnek..

A külső hit nem csökkenti a félelmet, hanem éppen ellenkezőleg: növeli azt a társjelenlétben. Bármilyen életkrízis esetén a félelem hirtelen felbukkan a társjelenlétből, és szorongást kelt a tudatban. Annak érdekében, hogy elkerüljem, hogy elhatalmasodjon rajtam a félelem, imádságokkal vagy más olyan ismétlésekkel nyomom el, amelyek a figyelmemet a hit tárgyán tartják. De az erőlködés által, hogy a hit tárgyát a figyelmem előterében tartsam, a félelem növekszik mint a tudat háttere.

Belső hit

A belső hit egy szándékos cselekedet, vagyis szabadsága van, és a pszichizmust valami számunkra kedves dolog felé irányítja. A belső hit még pontosabban fogalmazva a cönesztéziás érzete annak a szándékos cselekedetnek, amely a pszichizmusunkat valami “szeretett” dolog felé irányítja. Egy meglehetősen más minőséggel találtuk szembe magunkat ahhoz képest, amit hitnek szoktunk nevezni, amely általában a külső hitre vonatkozik. A belső hit nem egy adottság vagy egy kegy, hanem egy olyan életerő, amelyet megtapasztalhatok, és olyan szellemi képek “töltésére” használhatok, amelyek a cselekedeteket egy erősen vágyott irányba terelik.

A belső hit esetében az “általam szeretett dolog” megerősíti az aktust, amely keresi őt, és összpontosítja a belső erőt, amely őt elképzeli. A belső megindultság a lényeges, és nem a “szeretett dolog” anyagi vagy spirituális “valósága”, és nem is annak birtoklása vagy kézzelfoghatósága. A belső hit nem keresi a hit tárgyának igazolását. Önmaga megtapasztalását keresi, miközben egyre nagyobb függetlenségre, önállóságra és szabadságra tesz szert a tárgytól vagy tárgyaktól, amelyre vonatkozik.

A hit aktusa “a másra” vonatkozik, amely az én ellenőrzésemen kívül áll, és független az akaratomtól. A szeretett, “a más” nem olyasvalami, ami “van”, mivel a létezése elillan, mihelyst megpróbálom meghatározni. Ez olyasvalami, ami a folyamat és a változás minőségével bír. A szeretett megmutatkozik, feltárul és épül.

A belső hit egy szándékos cselekedet, válasz egy szükségre, amit létfontosságúként, élet-halál kérdésként tapasztalunk meg. Más szóval a belső hit a jövő és az értelem iránti szükséglet. A belső hit nem társadalmi nyomás vagy nevelés által ébred fel, és nem is kinyilatkoztatás által. Mindezen esetekben csak külső hithez juthatunk el, amelynek gyökerében bizonyos mértékű – finomabb vagy durvább – kényszer húzódik. A belső hitemből származó ‘szeretett’ – ahelyett, hogy függőséget és birtoklásból fakadó szorongást hozna létre – visszafordítja a tekintetet a bensőm felé, és a hit és a belső erő felismerését tapasztalom.

Az önmagamba vetett hit nem magam megerősítése. Nem a tulajdonságaim felmagasztalása. Nem jelent egy hithez vagy identitáshoz való ragaszkodást sem. Az önmagamba vetett hit akkor szökken szárba, amikor elveszítem az identitásom béklyóit, és elfogadom, hogy nem tudom, hogy ki vagyok. Azután a mozdulatlan csillagok éjszakájának csendjében tapogatózva érzem a saját szándékom impulzusát. Hogy én “az a más” vagyok, amely nem tartozik hozzám, mégis bennem lakozik.

A belső hit tehát egy szándék, amely a tudatot effelé a más felé tereli, – ami “magától is vágyakozik valamire” anélkül, hogy én beavatkozhatnék a döntésébe – és azzal, hogy a szándékom ezt teszi, cserébe tapasztalja saját magát, vagyis megtapasztalja a belső erő növekedését, saját maga felismerését és a nyitott jövő lehetőségét.

A transzcendenciában való hit

A transzcendenciában való külső hit át fogja helyezni a halhatatlan megélését vagy lehetőségét Isten akaratába, valamilyen spirituális lénybe, vagy valami másfajta tudati tartalomba.

A haláltól való félelem mindig ott van a társjelenlétben, és bizonyos körülmények között – egyébként ez elég általános – áttör a ködön, amely elhomályosítja, és behatol a létezésem reszkető burka alá. A külső hitből ahhoz a Lényhez fogok folyamodni, aki a tárgya a hitemnek.
Felidézem őt és érzem a jelenlétét, és ezáltal megelőzöm, hogy a halálfélelem előbújjon a társjelenlétből, és egyfajta nyugalmat tapasztalok. Erőltetni fogom az elmémet, hogy a figyelmem előterében tartsa ezt a Lényt, mivel amíg azzal vagyok elfoglalva, hogy segítségül hívjam, a halál okozta szorongás csökken. A halálfélelem a figyelmem hatókörén kívül van, de a társjelenlét területén növekszik. Ahelyett, hogy eltűnne az erőfeszítésemtől, hogy megelőzzem a figyelmem területére való belépését, erre válaszul tovább növeli a nyomást. Bármilyen figyelmetlenség vagy krízis hatására a halálfélelem előtör a társjelenlétből, és elfoglalja a tudat középpontját.

Nem a hit aktusának tárgya az, amely megkülönbözteti a belső hitet a külső hittől. Az egyik esetben a tudat arra mutat, hogy kapcsolatba lépjen a belső erővel, elválva a hit tárgyától, úgy értelmezve a hit tárgyát, mint a spirituális építmény állványzatát, amely minden fejlődési lépésben helyettesíthető. A második esetben, a külső hit esetén a hit tárgya megerősödik és felmagasztosul, és a hit okozójaként tekintünk rá. Minden esetben szükséges tisztázni, hogy még a külső hit esetében is, ha egy valódi szükséggel szembesülünk, amely mobilizálja a túlélés ösztönös erőit, akkor megtörténhet a hétköznapi “én” elmozdulása, és a tudat ebből az “inspirált” állapotból fog válaszolni a szükségre, amely őt ösztönzi. Ez érvényesíteni fogja a külső hit tárgyát és megerősíti az érzést, hogy a belső erő kívülről jön.

Azonban ha felébresztem a belső hitemet, elfogadom a bizonytalanságát annak, hogy nem tudom a válaszokat. Megengedem magamnak, hogy ellepjen a tudatlanság érzése azokkal a témákkal szemben, amelyektől eddig menekülni próbáltam, amelyeket próbáltam gyorsan elűzni a naiv hittel. Vagy néha megpróbáltam kiirtani ezeket a gondolatokat imádságok vagy erőltetett ismétlések által. Elmerülve a kétségekben és a nemtudásban egy szokatlan szédültséget, egy szorongást érzek, amely azzal fenyeget, hogy örökké velem marad, felfedi számomra, hogy a létezésemet érintő valódi szükséglettel állok szemben. Ezután a belső hitemhez folyamodom.

A lényem belsejébe fordulva találok egy menedéket az érzés mögött. Habár nehéz elfogadnom, mivel minden előítéletet megcáfol, egy belső erőt érzek, amely nem hátrál meg az intellektuális zavarodottsággal szemben; egy bizonyos érzelmi semlegességet, amelyet nem kavar fel a szorongás ingadozása a nem és az igen között. Egy nem várt csendességre találok magamban, amelyről eldönthetem, hogy elfogadom, vagy leértékelem, mintha illuzió volna. A belső hit megtapasztalja önmagát és még válaszok nélkül is tudja, hogy “tud”, és habár nincs benne szenvedély, félelmet sem érez. Ez a jelenlét bennem még a vihar közepette is felfed egy belső erőt, amely egy transzcendens és értelemmel teli irányba vezérel engem. A belső hit nem tagadja a szakadékot, a halált vagy a semmit. De valami olyasmit tapasztal magában, amely túléli ezeket.

A belső hit növekedése

Sosem tulajdonítunk elegendő jelentőséget a cselekvés elsőbbségének a koherens és egységes élet elérésében. Fontos a gondolat, fontos az érzés, de ezek mozgékonysága és változékonysága nem biztosítja a szilárdságot addig, amíg nem rögzülnek a világban cselekedetek által. Végső soron a cselekvés eredményezi az erő és a belső egység felhalmozódását, vagy a gyengeségét és az ellentmondásét.
A belső hit “a más” felismerésében növekszik, egy idegen szándék felismerésében, amelyet nem birtokolhatok, de szerethetem és tisztelettel övezhetem azt. Ez a szándék, mely nem tartozik hozzám, felismerhető a másik emberben mellettem, megtapasztalhatom önmagamban, megsejthetem az emberiség folyamatában, és megérezhetek egy fejlődő szándékot, amelyben részt veszek, amikor a szentség földjét érintem. De ez a felismerése “a másnak” nemsokára eltűnik, mint illektuális megértés vagy megindító érzelem, hacsak cselekedeteken keresztül el nem ismerjük a “mást”, amit nem birtoklok, de amit a cselekedetek felfedhetnek.

A cselekedet értékét nem az objektív eredményei, hanem elsősorban az adja, hogy képes növelni a belső hitet és a belső egységet. A cselekvés külső mutatói fontosak a kiértékelés és az önreflexió idején, de nem helyettesíthetik azokat az egzisztenciális referenciákat, amelyeket a belső béke, a belső erő és a jövő felett érzett öröm növekedése jelent önmagamban és abban a környezetben is, amelyben fejlődöm. Ha a cselekedet értékének ilyen megfordítása történik, ellentmondást és gyengeséget tapasztalunk, a hit külsővé válik, és naivitáshoz vagy fanatizmushoz vezet.

Megértettünk egy keveset a belső hitről, megkülönböztettük a külső hittől, amelyben azt hisszük, hogy a hit vagy a hiedelem tárgya az okozója a hitnek. Lefordítottuk a belső hitet az önmagunkba vetett hitre és a transzcendenciába vetett hitre.
A hit felébredhet az értelemüresség vagy a halál közelségének jelenlétében. Ez történhet véletlenül vagy azért, mert tudatosan közelítünk ezekhez a gondolatokhoz, kedvesen, elfogadva a bizonytalanságot és a szorongást, amelyet okoz. A szükségletem felismerése egyet jelent a sebezhetőségem elismerésével, hogy értelmetlenül bolyongok, hogy a jövőmet megcsonkítja a halál. Ebből, hogy kapcsolatba lépek a szükséglettel, meghozom azt a döntést, hogy felébresszem a belső hitemet, hogy érezzem a belső erőmet.

Ebben a internalizálásban egy belső erőre és nyugalomra találok, amelyet belső hitnek nevezünk. Ez a belső hit vezethet téged el valami számodra “kedveshez”, amelyet szeretsz. Ez a “más”, amelyre a hitem irányul, nem birtokolható, mivel ez nem valami, ami van, hanem olyasvalami, ami változik, alakul, ahogyan a belső erő épül. És ahogyan belehelyezem a hitemet, felerősödik önmaga érzete. Ennek az energiának a felismerése és az ezzel való kapcsolat megváltoztatja a hiteket az élettel kapcsolatban, másokkal kapcsolatban és a transzcendenssel kapcsolatban.

Amikor kapcsolatba lépek a belső erőm érzékelésével, megfigyelem, hogy az bizonyos emberekre, bizonyos tervekre vagy jövőképekre vonatkozik, amelyek felé forulok. Azt az erőt is érezhetem, amellyel ezekbe belekapaszkodom, és a félelmet, hogy ezek az emberek elhagynak engem; vagy hogy a jövő, amit elképzeltem, nem fog beteljesülni. Ekkor megfigyelhetem, hogy hogyan függ a belső erőm ezektől a lehetséges jövőképektől. Ahogyan megfigyelem a nyugtalanságom és a félelmem, belépek egy belsőbb és csendesebb térbe, és megfigyelem ezeket a ragaszkodásokat egy bizonyos semlegességből. Ez a belső elhelyezkedés egy új referenciává válhat, amelynek növekedése és erősödése egy megújító értelmet ad az életnek, és a cselekedeteket egy felszabadító sors felé irányítja.