Emelkedő zuhanás – Az emberi élet két felének lelkisége 

Talán nem minden olvasó emlékszik vissza kapásból, hogy ezt az izgalmasan kifejező szókapcsolatot – „emelkedő zuhanás” – Richard Rohr „Falling Upward” (kb. „felfelé esés”) című könyve magyar kiadásának címéül Pilinszky János „Egyenes labirintus” című verséből kölcsönözték. Richard Rohr e talányos címmel az emberi érés folyamatának kettős arcát tárja elénk: fogyatkozó életerő és lehetőségek egyfelől, ugyanakkor kitáruló lelki-szellemi távlatok befogadásának esélye másfelől.

Nem vagyok a szerző teljes munkásságának jó ismerője. Ez a könyve mégis azért áll közel hozzám, mert többhelyütt saját átélt tapasztalatommal rímel: azzal bíztatott, hogy élményeimmel nem vagyok egyedül, sőt, évtizedes belső átalakulásom rögös útja talán a valódi érés felé tett lépésekké is válhat.

Az emberi életet a szerző – végső leegyszerűsítéssel – mindössze két részre osztja.

Az első életszakasz feladata az önazonosságunk kialakítása és védelmezése, a „megkapaszkodás” a világban a választott, kiharcolt helyünkön, „vagy-vagy” döntések sorozatában – helytállás és szolgálat az élet minden területén. Úgy gondolhatjuk, hogy mindebben szüntelenül van feladat, sohase mondhatjuk, hogy már elértük a választott értékeink szerinti tökéletességet, ez az önnevelés és küzdelem egy mindhalálig szóló életprogramra elég.

A könyv kulcs-üzenete az, hogy nem elég. Úgy véli a szerző, hogy az egyéni emberi érés szempontjából az egész első szakasz csak a kereteket teremti meg, ennek során alakul ki bennünk az az „edény”, ami valóban sajátunk, (mi magunk vagyunk), ami megfelelően teherbíró és ugyanakkor nyitott, ezután kezdődhet életünk második fele, annak őszinte felvetése, hogy végülis mi legyen az edény tartalma. Ekkor következik eddigi vélekedéseink őszinte megkérdőjelezése, a kétségessé vált, nem teljesen hiteles tartalmak elengedése és a tágabb ölelésű befogadás időszaka, immár az „is-is” állásfoglalások jegyében.

Sokan vannak – a szerző szerint ők vannak többen – akik nem is jutnak el a második szakaszba, mert megkötözi őket addigi döntéseik sorozata, a kialakult helyzetük, hírük, pozíciójuk, a rájuk hallgató többiek ítélete. Annyira hűségesek maradnak életük első szakaszának megharcolt döntéseihez és helytállásához, hogy ez megakadályozza a további érésüket, végsősoron emberi, spirituális kiteljesedésük félbe is marad. Nemcsak személyek, hanem szervezetek, intézmények, egyházak is áldozatul eshetnek ennek a lelki megmerevedésnek.

Életkorunktól függetlenül érdemes elkísérnünk ezt a tapasztalt lelkivezetőt erre a gondolati utazásra, hogy elkerüljük ezt a nem kívánt megcsontosodást és az ebből gyakran következő időskori megkeseredést, ehelyett fedezzük fel az életünk következő szakaszának „második egyszerűségét”, és  részesei lehessünk a ránk is váró „derűs, ragyogó szomorúságnak”.

Először van a bukás, azután a talpra állás.

„Mindkettő Isten kegyelmének köszönhető.” – idézi Rohr atya mottóként Norwichi Juliannát. Könyve elején meghívja olvasóit „egy további útra”. „Igaz Énünk” felismerésére és visszaadására, „belső ujjlenyomatunk” megőrzésére szólít fel, részvételre az „örök áramlásban”. Az ember lényegét az Alkotó alapvetően jó ajándékának tekinti, az ember helyes útja ennek a jónak megtalálása, kibontakoztatása és szabad visszaadása a világnak és Istennek, szeretettel és szolgálattal. Úgy véli, aki megreked élete első felében, az nem járja végig ezt az utat a maga teljességében.

Botlásainkat, kudarcainkat, szenvedéseinket olyan nyersanyagként mutatja be, amelyek valóban szükségesek a továbblépéshez, nem spórolhatók meg. A tökéletességre törekvés helyett a természetes jóságot ajánlja, mert akár a tökéletesség illúziója is csapdává lehet, ami az egészséges növekedést megakadályozhatja. A természetben is felismerhetjük azt a „mintázatot” melynek során az őszi és téli hanyatlás után a tavasz újjászületést hoz, a szerző megfogalmazásában a „lefelé vezető út vezet felfelé”. A túlzott ragaszkodásunk a sikerhez és a hibák mindenáron való elkerüléséhez megakadályozhatja az életünk kibontakozását, gyakran azok zárulnak be a legikább, akik túl gazdagok vagy túl vallásosak.

„Az árnyak országa”

Engem megszólított az a fejezet, ami azzal foglalkozik, hogy életünk második szakaszában nem halogathatjuk tovább a saját belső árnyékunkkal való szembenézést. Azok a tulajdonságaink jelennek meg így, amelyeket még magunk előtt is legszívesebben elrejtenénk, letagadnánk. Logikusnak találom azt a gondolatot, hogy ha egyszer életünk második szakaszában fokozatosan elveszíti addigi jelentőségét az a kép, amit magunkról az életünk első szakaszában – önmagunkban és a környezetünkben – gondosan felépítettünk és védelmeztünk, itt az ideje, hogy szóba álljunk a bennünk igencsak meglévő árnyékával is. Ráirányíthatják a figyelmünket ennek konkrét vonásaira az ellenőrizetlenül, oda nem illő módon és intenzitással feltörő érzelmeink, haragunk, félelmeink, esetleg fájdalmunk és szégyenkezésünk.

A „nagy kép”

Nem biztos, hogy minden képet, amit a szerző az én börtönéből kiszabadítandó ember, a mindenség, a közösségek, a vallások Istenhez és egymáshoz való viszonyának megjelenítésére használ, minden olvasó magáénak fog érezni, én is meglehetősen színesnek találom Rohr atya szemléletét. Ebben a könyvben ez az ábrázolási sokoldalúság, azt hiszem, mégis jól szolgálja az írás fő célját, talán tényleg sok olyan olvasója lesz, akiket valamelyik megfogalmazása végülis személyesen megszólítja, megadva nekik is a szükséges új nézőpontot, segítve az új felismerést, lendületet ajándékozva a továbblépéshez.

Az interneten lapozgatva a könyvvel kapcsolatos tengerentúli blogbejegyzések között azt tapasztaltam, hogy a könyv általában igazán meleg fogadtatásra talált, többen számoltak be arról, hogy a könyv fontossá vált számukra és barátaiknak is jó szívvel ajándékozzák és ajánlják. Én is úgy gondolom, érdemes kézbe venni és megszívlelni alapvető üzenetét.………………………………………………………………………

Egy egész életre szóló program veszélye

A szerző blogbejegyzése 2012. július 18-án

(http://richardrohr.wordpress.com/tag/falling-upward/) 

Ahogy idősödöm, egyre több és több emberrel találkozom az élet valamennyi területén, akik, mintegy csapdába esve, a szabadságuktól megfosztottnak tűnnek. Úgy látszik, képtelenek hozzáigazodni a bennük kibontakozó igazsághoz. Az ár egyszerűen túl drága, ezért választják a biztonságot a becsületesség helyett. Az én ismerőseim között látok püspököket, papokat és lelkészeket, akik a őszinteség intim pillanataiban megvallják, hogy ebben vagy abban nem hisznek többé, de úgy kell tenniük, mintha hinnének, hogy hűségesek legyenek ahhoz a személyhez, akit felépítettek és megvalósítottak magukban életük első 40-50 éve során. Egy idő elteltével talán úgy vélik, VALÓBAN hiszik, de lelkesedésük, elkötelezettségük és örömük megfogyatkozása megmutatja, hogy mégsem. Sokkal könnyebb kész formulákat ismételnünk és ezekkel sarokba szorítva tartanunk a többieket – és a saját lelkünket. Azt mondhatnám, ez a jelenség az általános, nem a kivétel, legalábbis az egyházban. Oly sokan élnek ilyen tudathasadásban. És miért ne lennének meghasonlottak? Valójában látnivaló, hogy meg lehet jósolni: Isten misztériuma feltárul és mindig új lépésekre vezet bennünket. Ha a mélyre ásol, a felismert igazság őszinte kimondása ettől kezdve túl sokba kerül. Képzeld el, hány embert fogsz kiábrándítani! Meg fogja kérdőjelezni az állásodat és a saját magadról kialakított képedet. Ráadásul, ez olyan, mintha egész eddigi életedet kihajítanád az ablakon, beismerve, hogy egy csomó dolog tévedés volt. Dehát ez van, ha egyszer mindnyájan szüntelenül növekedünk.

AZ ÉRETTSÉG FELÉ TETT LÉPÉSEK SZÜKSÉGSZERŰEN ÉRETLENEK.

Ne kapaszkodj túl erősen életed első felének rítusaiba, különben sohasem jutsz el életed második felébe – legalábbis spirituális értelemben.Mindez világosabbá vált számomra sok kérlelhetetlenül őszinte beszélgetés során, amit az „Emelkedő zuhanás” – Az emberi élet két felének lelkisége – megjelenése óta idősebb emberekkel folytattam. Igen, szükséges, hogy megfogalmazzuk életprogramunkat. Nincs más választásunk, de ne tegyük ezt túl nyilvánossá, túl bizonyossá és meghatározottá, mert könnyen egyszer s mindenkorra egy csapdában találhatjuk magunkat, védelmezve egy éretlen és védhetelen álláspontot. Talán ez lehet az, amit Jézus így fejezett ki: „aki meg nem hal önmagának”?

Ugyanez természetesen a politikusokra és közszereplőkre is ugyanígy igaz. Sok politikusunk jobban igyekszik lojális demokratának vagy republikánusnak lenni, mint saját emberi tapasztalatához őszintén hűségesnek maradni. A látszat túl sokszor győz a lényeg felett. 

       …………………………………………………………..

Pilinszky János

Egyenes labirintus 

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.