Azon gondolkozom, hogy miért van ilyen nagyon sokat rossz kedvem? Egészen biztos vagyok abban, hogy a politikával való foglalkozás és az én hozzáállásom okozzák leginkább. Az is bánt, hogy senkivel sem tudok maradéktalanul azonosulni, valahogy kimaradok a táborokból, nincs olyan, akivel teljesen egyetértenék.

A másik dolog a kilátástalanság, valahogy azt látom, hogy jó kimenetét én nem fogom tapasztalni ennek a mostani helyzetnek, a dolgok egyelőre nem jó irányban haladnak. Ezen rágódnom nincsen értelme, de azért próbálok mégis újra és újra nekifutni, hogy meg tudjak fogalmazni magamnak valamilyen túlélési stratégiát, vagy legalábbis taktikát.

Talán, ha azt meg tudnám tenni, hogy a hallott, olvasott gondolatoknak ne engedjem meg, hogy akadálytalanul mélyen érintsenek, ha belül viszonylag állandó maradhatna egy megbízható alapállás, ami az érzelmi biztonságomat is fenn tudná tartani. Nagyon valószínű, hogy csak egy pozitív belső elkötelezettség adhatna ilyet, ami feltétel nélküli jóakarattal fordulna mindenki felé, bármit is hirdet, bármit is tesz az a mindenki. Elsőre most – befelé, belső békétlenségem irányába hallgatózva – ez szinte lehetetlennek tűnik, olyan sok ingerültség, harag, megbántottság tépáz a túlzottan vegyes tapasztalataim nyomán, sok-sok feszültség gyűlt össze bennem személytelenül is, az akadályok, tilalmak, rossz kifejlet, betegségek, szenvedés és sok-sok halál jelenlétében.

Jól esett beszélgetni is a nehézségeimről, egyes sötét érzelmek kicsit erejüket vesztik, ha sikerül tetten érni a mögöttes tényezőket, felszínre hozni, megfogalmazni, kimondva könnyebb egy lépést tenni afelé, hogy elfogadjam, magamévá tegyem, mégis integráljam.

Azt is képzelem, hogy a vegyes nevelésemben is vannak olyan tényezők, amik jócskán megnehezítik a mai helyzetemet, Bibó István nagyon érdekfeszítő és tanulságos írásában láttam például viszont, hogy ő mennyire nem tudta elképzelni azt, ami végül mégis megtörtént, hogy a mi földrajzi térségünk így vissza-integrálódott a magántőke örökölhető kiváltságainak világába. Ez, amikor csak megpróbálok igazán szembenézni vele, ahhoz mérhető óriási belső csalódás nekem, mint amit 1956-ban a forradalmi események után a visszarendezéskor tapasztaltunk. Kisgyermekként ez valódi nehezen vagy soha teljesen be nem gyógyuló sebet ejtett a valósághoz való viszonyomon.

És egy másik terület azért az is, hogy a nemzeti tudat, a zászló, a révült lelkesedés a mi népünk, a mi magyarságunk, a mi vallásunk, a mi hőseink, a mi sportolóink, a mi honfitársaink dicsősége iránt – ez nem az én világom, ahogy cseperedtem, ahogy neveltek, ahogyan az egyetemes testvéri egység eszméi ezek helyét bennem elfoglalták, belém ivódtak, ezeket mindig igyekeztem helyükön kezelni, ahogy csak tudtam gyengíteni ezek rám gyakorolt hatását. Ma sem tudok ezekkel mélyen azonosulni, pedig a csapból is ez folyik – nemzeti dohányboltba kell menni cigarettáért vagy egy dobozos sörért.

Alig halványul bennem annak az emléke, hogy az 1989-es rendszerváltás idején milyen erős vágy dolgozott bennem, hogy most mindenkinek részt kellene vennie az új eszmék megfogalmazásában, pontosan milyen jövő is következzen a leomlott kommunista diktatúra után, annak romjain. Jó ideig el se akartam hinni, hogy milyen sok zsigeri ellentét tör a felszínre, és hogy milyen elemi erővel zuhan ránk egy elképzelhetetlen visszarendeződés: sötét zug-alkuk, ügyeskedések, tolongás a konc körül, a magamfajta „rátarti”, eszméket kergető embereknek csak a leosztott kiszolgáló szerepekből jutott maradékul néhány illúzió, majd a hihetetlenül kiábrándító valóság. Voltaképpen az egész ma is annyira fáj, hogy még ma sem merek egész nyíltsággal szembenézni azzal, hogy mi is történt, ki, milyen szerepet játszott ebben, és én mennyire alkalmatlan voltam az egész beállítódásom, alkatom alapján, hogy ennek a szabadrablásnak és másfelől bátor vállalkozásnak esetleg tevőleges aktora is lehessek. Igen, a családfenntartói felelősség és a nyilvánosan katolikus kisközösségi értékvállalás is lehetetlenné tették, hogy egészen mást tegyek, mint amit addig közösen vallottunk.

Mindezek alapján továbbra is foglalkoztatni fog a napi politika és a társadalmi eszmék is, csak talán az illúzióimmal kell nagyon gyökeresen leszámolnom, tudomásul kell vennem mélyen és igazán, hogy rövid távon nem lesz semmi egyértelműen sokkal jobb, sőt, sajnos inkább egyre rosszabb lesz, és talán éppen ez a tovább fokozódó feszültség és leépülés hozza majd elő a következő lényeges változás lehetőségét.