Felismerni véltem, vélek egy dolgot, ami miatt számomra öntudatlanul de mélyen fontos lehetett, hogy kilépjek a vallásom kereteiből. Kicsit sarkítva azt mondom, hogy ami helyes, az valamiképpen kötelező is volt. Elég sok dolgot készen kaptam, ami rendre kötelező, kívánatos, megengedett, elkerülendő, helytelenített vagy kifejezetten tilos volt. Nem csak bennem és nem csak a vallásban volt a hiba, egyfelől az engem nevelő felnőttek hatása és másfelől az a mód, ahogyan én az egészet feldolgoztam, megértettem, magamévá tettem, igyekeztem ezeket az elveket belsővé tenni, mindez együttesen eredményezte azt a tudati-érzelmi helyzetet, amit – ma nagyon így látom – nekem el kellett hagynom ahhoz, hogy felszabaduljak, felnőtt önmagammá lehessek, saját egész emberségem szerint szabadon boldog is lehessek.

Ennek a felszabadultabb boldogságnak az esélye az, ami számomra rámutat, hogy itt egy sarokkőre leltem, mert a változás előtt számomra szinte teljesen egybeépültek a dolgok, és csak úgy lehetett felhőtlenül és mélyen, szabadon örülnöm, ha ugyanakkor, másfelől, minden előírt feltételt teljesítettem, ami kötelező ehhez. És így, ráadásul, a számomra is, szerintem is a legjobb dolgok választása is a kötelezők közé tartozott valamiképpen, igen, szabad akaratommal így vagy úgy döntöttem, de mégis: „kötelező” és „tilos” tekintélyi feltételei között. Sőt, mindezt még mélyen illett is helyesnek és rendben lévőnek tekinteni az abszolút tekintélyű mennyei Atya és az engedelmes és hűséges gyermek szereposztásának megfelelően. A fontos dolgokban valóságos vitának helye nem volt, ami egyszer úgy igaz és úgy helyes, ahhoz a gondolkodást, az érzületet és az ítéletet hozzá kell igazítani minden körülmények között, bármi áron. Ez a keretezés olyan átfogó és szigorú, hogy nem kis erőfeszítésbe kerül ezen átrágni magadat. Ma úgy érzem, hogy az összes megmaradt nehézségemmel együtt, félbe is maradtam volna, ha nem próbálom meg.

Pont az kellett hozzá, ami sok, – hozzám hasonlóan felnevelt és saját hagyományába hűségesen beilleszkedő – ember számára abszolút felháborító, hevesen tagadják, el is ítélik, indulattal lépnek fel ezzel szemben, mert legszentebbnek tartott kereteiket kérdőjelezi meg ez az eretnek magatartás, ami a választás, a döntés, az ítéletalkotás teljes jogát visszahelyezi az egyes személy hatáskörébe. Hogy jön ő ahhoz?! Hogyan lehetnék én „helyes” és „helytelen”, „kötelező” és „tilos” dolgában döntőbíró a saját ügyemben?

Ez egy nagy lépés egyfajta önállóságba. Ma is, nekem is, még mindig nehéz megértenem, hogy nem teljes tévedés, amit kerestem, amit megtaláltam. Az a gyermekkorból velem együtt növekedett érzület olyan mélyen bevésődött, hogy mindenképpen feszültségeket szül, mindenképpen visszabeszél, nehezen tudom egy tető alá hozni, elcsendesíteni ezt a belső diszharmóniát a régi, érvénytelen és az aktuális, érvényesnek tekintett között. A gondosan lezárt ajtókat azok a felismerések feszegették fel, amelyekben beláttam, hogy a háttérben lévő tekintélyi hivatkozások pontatlanok, hamisak, ellentmondásosak, teljes hitelre nem méltók, elvetendők, sokszor mérgezőek, amiket megtagadni egyébként is helyes. És itt marad a mélyen bevésődött sok évtizedes érzület és a mai megértés közötti nehezen áthidalható konfliktus.

És akkor még csak azt tekintettük, hogy a legjobb dolgokban is jelen volt ez a függés, hát még amikor a legnagyobb egzisztenciális nehézségek között őrlődünk, akkor hogyan működik majd az új, magunkra hagyott önállóság, szuverén jogunk a nehézségekben való helytállásra, a nagyobb szenvedések átélésére, az elmúlásunkkal való megbarátkozásra? El tudunk-e szakadni egyszer és mindekorra a „történelem urától”, a minden nehézségben minket próbára tévő „világ igazgatónak” való alázatos alávetettségünk vagy engedelmes ráhagyatkozásunk, mindent elviselő gyermeki bizalmunk illúzióitól?

Nem maradt másom, mint a jó választása, az ingyenes, feltétel nélküli jóság igenlése, a rámbízottak bátorítása, a megnyomorító és elembertelenítő erőszak tagadása, a hamisság, a kapzsiság, a másik megalázásának és kihasználásának elutasítása. A többi emberben a személyük tisztelete, az eltérő vonásaik elfogadása, a különbözőségeik elviselése, a közösségvállalás, és az összes ember jövője érdekében való méltányos, ingyenes és önkéntes erőfeszítés szabad gyakorlása. Csak, mert, azért. Ezt választom.