2017.10.18.

Mi minden következik számomra abból, hogy az újszövetségben összegyűjtött írások sok tekintetben közvetítik ugyan a Názáreti Jézus szavait és tetteit, ugyanakkor nagyon számos olyan szöveget is adnak a szájába, amit bizonyosan nem mondott úgy, és sok olyan tettét is feljegyezték, amit nem tett?

Ezek eredményeként mai formájában a kereszténységet – hiába közvetít hiteles jézusi üzeneteket „is” – egy sajátos, Jézustól nagyrészt idegen, misztériumvallásnak látom, ami emberi eszmények kivetítésével, sokszor túlhajszolásával, egy kevert, nem hiteles, ellentmondásos Isten-képet állít elénk, Jézus alakját magát szintén meghamisítja, felnagyítja, tekintélyét abszolutizálja. Mindezt én azért találom nagyon sajnálatosnak, mert úgy látom, hogy a valódi Jézus eredeti mondandója ma is olyan értékes, olyan hiteles, hogy ennél a kialakult és számtalan ágra széjjelszakadozott, saját belső ellentmondásai által csaknem szétfeszített vallásnál sokkal jobbat, egyszerűbbet, szabadabbat, tisztábbat érdemelt volna.

Ha ma már egyes szövegekről bizonyosan megállapítható, hogy jóval későbbi idegen betoldás, miért kell mindenhol a kanonizált szöveg egészét ugyanazzal a révült tisztelettel kezelni? Miért lehet napi gyakorlat az, hogy Jézustól teljesen idegen, később kitalált igehirdetési szövegek, általa soha nem tett dolgok, róla elképzelt emberi állítások egész sorát részletesen elemzik, ízlelgetik, fontolgatják, és messzemenő következtetéseket vonnak le belőlük a hallgatók, olvasók „épülésére”?

A történelem során hányan és hányan áldozták ugyanakkor életüket valamely rész-igazság vélt vagy valós igazáért, mert másképpen gondolkodni, valamiről eltérő belátásra jutni halálos bűnnek és halálra méltó megátalkodottságnak számított?

Ha ebben az összefüggésben az egyik legtekintélyesebb keresztény közösség, a római katolikus egyház önmagáról alkotott képét és magatartását veszem szemügyre, nagyon élesen rajzolódik ki az az ellentmondás, hogy évszázadok óta korrigálni és mentegetni kell a tévedhetetlennek hirdetett tanítások tarthatlan és mindenképpen felülvizsgálandó részleteit, ugyanakkor változatlanul fenn kell tartani a tévedhetetlenség látszatát, a tanítás teljes hitelességének illúzióját. Az ős-kereszténység legelső századaiban bekövetkezett, megtörtént súlyos torzítások, ezek között kiemelten is Pál saját koncepciói, így mind megtartandóak és foggal-körömmel védendőek lettek, évezredek több milliárd jószándékú emberének megtévesztésére és kárára.

Sőt, jóérzésű emberek nem kis botránkozására, a legújabb korban is újabb és újabb állításokat emeltek a hivatalosan tévedhetetlen tanítások közé, mintha már eddig is nem lett volna túlontúl sok a hagyományból átörökölt lelki-szellemi teher.

Tehát, mi következik számomra mindebből? Az egyik az, hogy én nem tagadom le azt, hogy a kereszténység tanításainak és gyakorlatának összeségében sok jó dolog is megtermett, ma is megterem, és sokan mindennek ellenére tudtak, tudnak lényegét tekintve hitelesen Jézus követők lenni, nem rontotta el jó gyakorlatukat a túlzás, a mítosz, a tévedések, a hamis állítások. 

Én ugyanakkor erről azt gondolom, hogy nincs miért ugyanúgy folytatni a kereszténységet, ahogy idáig elérkeztünk. Örömmel és szomorúsággal nézem a mostani Ferenc pápa néhány törekvését és megnyilatkozását, amivel megpróbál rést ütni az egyházjog és a tanítóhivatal betonfalain. Ami szomorú, hogy ez nagyon nem is tetszik a hagyomány kérlelhetetlen védelmezőinek, mindennek elmondják Ferenc pápát, aki pedig – szerintem – még nem is merészkedik túl messzire, csak a közvetlenül az orra elé kerülő emberek szükségét és reményeit tekinti, és értékesebb számára az ember mint a „szombat”.

Tehát azt gondolom erről, hogy soha, senki emberfia, és emberek egyetlen csoportja sem merészelheti a teljes igazság megfellebezhetetlen birtokosának tekinteni és kijelenteni magát. Amikor bárhol, bármely csoport ilyet tesz, azonnal veszélyessé válik embertársainak lelki és testi jólétére, előbb-utóbb kárt tesz, kárt okoz. (Amint ez sem egy megfellebezhetlen igazság, csak az én vélekedésem.)

Önmagában a katolikus szemlélet erről, és pld. a pápa tévedhetetlenségéről messze kimeríti ezt a tényállást, ezért szerintem ön- és közveszélyes. Mind a csoport tagjai (a katolikusok) részére, mind a többi ember számára. Számomra nyilvánvalóan ez ugyanígy behelyettesíthető a mohamedán és minden más vallás, egyház és párt, csoport, egylet közösségeire, tanítóira, vezetőire, azok – akár Istenre hivatkozó – megfellebezhetetlen üzenetei ugyanilyen károsak és veszélyesek. 

Nagyon nehéznek látom a kereszténység megújítását. A felismert védhetelen ellentmondások miatt én örömmel tekintek arra, hogy sokan elhagyják az egyházakat, mert esélyt látok arra, hogy az ennyire eltorzult és megromlott hagyomány erejét veszíti, és előbb-utóbb helyet ad a megreformáltnak. Mai eszemmel az 500 évvel ezelőtti reformációt is egy – nagyon szerény – pozitív lépésnek látom. Annak ellenére érzek ma így, hogy régen én is mennyire sajnáltam, hogy hogyan történhetett, a „Szentlélek” hogyan engedhette?

A „Szentlélek” vezetésére való hivatkozás egyébként kiemelten nagyon-nagyon veszélyes, a történelem ezerszeresen bizonyította, hogy az elvakultság táplálásának és embernek embertársa elleni kegyetlenségének legjobb hivatkozási alapja lett.

Azt mondtam: megreformáltnak, amin azt értem, hogy a jövő Jézus követői csak a valóságos ember Jézus Isten-tapasztalatából próbálnak majd meríteni, és megszívlelni azt saját életvitelükben. Törekszenek majd követni az emberek immanens egymásért-élésének, a Jézus tanítása szerinti Isten országának az eszméjét. És mindenkit engednek abban és csak abban hinni, amit ő igaznak tart. Nyitottak lesznek a különféle vallásosak és vallástalanok sajátos meglátásaira. Senkire nem raknak kötelező terheket, életmódjuk maga is csak felkínált meghívás, törekvésük a jóság és a minden emberrel való közösségvállalás. (és itt kezdhetnék szép részeket kiragadni az újszövetség könyveiből …)