2018. februér 23. dél

Van egy kérdés, amivel kapcsolatban homályos kétségeim és sejtéseim keletkeztek. Olyan belső hozzáállást keresek, ami valamiképpen elkerülné a szüntelen követelmény és megfelelés állandó feszültségét. Keresztény neveltetésünktől és kultúránktól nem idegen ez a dolog, és meg is lehet tölteni sok szép tartalommal, lehet ilyen példaképeket állítani, lehet erre törekedni, minden nap valamivel előbbre jutni. 

Sőt, majdnem azt képzelem, hogy egész eddigi kudarcos és eredményes életem ennek a vörös fonalnak a követését jelenti. Persze, egy ideje nem, és tudom, hogy valamiképpen ki szeretném cserélni ezt a fonalat egy másikra, és nagyon bizonytalan vagyok. 

Mindenki, aki teljesen benne marad a keresztény érzületben, értetlenül nézi keresésemet. Hallom a megütközött kérdést, hogy ezt meg hogyan képzelem?

Ha nem tudom valahogyan megoldani ezt a mélyen fekvő, és végsősoron eléggé etikai problémát, nem sok esélyem van a belső erőszak gyakorlatát valamiképpen felülmúlni. Az eredeti képletben a személy választ egy értéket, és akaratát ehhez igazítja, és aztán tetteivel azt valósítja meg, amit akaratával elhatározott, választott. Kudarcot az jelent, ha belső ellenállásai, gyengesége, más vágyai, akármi miatt nem sikerül keresztülvinnie belül az akaratát. Botlásnak, véteknek, bűnnek tekintjük ezt a fajta belső kudarcot. Aki sikeres szeretne lenni, elkerülni ezeket, erősen kell akarjon, és akaratát kell kövesse.

2018.03.04

Ahogy fontolgatom ezt a témakört, norma és normateljesítés áll elém. Ha fejlődik a személy, ő is a normához zárkózik fel, egyre inkább belsővé teszi az eredetileg valamennyire és sok tekintetben külső, kívülről érkező normát. Ennek a folyamatnak egy már belsőbb szintje tartalmaz olyan vonásokat, amit most is keresek, amikor a tekintet Jézusra fókuszál, megszemélyesíti a normát, Őt öltsétek magatokra, Őt kövessétek, Rá hasonlítsatok. Úgy cselekedjetek és érezzetek, ahogyan Ő tenné. Ebben az alakban már megjelenik annak az egységességnek a lehetősége is, ami vonzana, ha az eszmény eléggé mélyen ül, és onnan születik meg valóságossá, működővé, megnyilvánulóvá.

Most szeretném félretenni azt a nagy kulturális problémát, hogy Jézus alakja mennyire mozaikos és kevert, milyen sok későbbi, meg Tőle teljesen idegen tulajdonság, megnyilvánulás, eszme rakódott rá a hagyományban. Talán nem lehetetlen, hogy egy megfelelően szuverén személy át tudjon siklani ezek felett, és bensőjéből megszületve egy mégis hiteles Jézus képet éljen át, azt, ami az ő számára tápláló, amit ő saját magában, magából ki tud bontakoztatni.

Ezt az utat én már meg sem próbálom követni, én sajnos nem vagyok ennyire szuverén személy, engem még nagyonis bánt, hogy mennyi Jézustól idegen dolgot, állítást évtizedeken át – jobb híján, készen kapva – készpénznek vettem, elhittem, megpróbáltam integrálni. Ezért ez a kép számomra nem képes azt közvetíteni, amit keresek. Hiszen ma azt egészen biztosra veszem, hogy nincs is Jézusnak olyan kitüntetett szerepe a világtörténelemben, amilyet a kereszténységben neki tulajdonítanak, és nincs is számomra ennek a döntésemnek semmiféle jóvátehetelen negatív hatása.

Mit szeretnék tehát? Az egyik leglényegesebb az, hogy – megbotránkoztató módon – a belső önreflexiómból száműzni szeretném a norma és normateljesítés rendszeres vizsgálatát. Mi lenne helyette? Valami hitelesség-félét keresek, azt, hogy világra segítsek valamit, ami ott van a lényem, a létem legmélyén, ami szeretne megszületni, kibontakozni, élni, hatni. Ez mélyebb dolog, mint a becsvágy, mint az önvédelem, mint az énkép, mint a sebzettségeim, mint a konkrét kudarcaim, félelmeim, elégtelenség és „meg-nem-felelek” élményeim.

Mondhatja valaki, hogy ott, abban a mélységben már semmi sincs, semmi sincs, ami még én vagyok, én meg éppen azt keresem, ami már tényleg nem igazán én, de pont azt szeretném hagyni érvényre jutni. Más szavakkal, nem szeretném lényegében senki „konzerv” erkölcstanát, helyes életvezetési útmutatóját kötelezőnek elfogadni, kívülről magamba integrálni, ezt szeretném, hogy igazodások helyett egészen mélyről, belülről születhessen meg bennem valódi önmagam, valami egész, valami emberi, valami kis maradandó tégla a teljesség emberi dimenziójában. Egy lépés egy emberi világ felé vezető úton, egy parányi lényegi hozzájárulás. Nem teljesítmény, nem elvégzett feladat, nem köbméter, nem kilógramm, nem ráfordított idő, hanem valami, ami megszületik, ami van, ami a legnagyobb mélységből kibontakozva, a létezés szövetének egy piciny, hatékony láncszemévé válhat.

Egyszóval ebbe az irányba araszolni nem célkitűzés vagy követelmény és annak teljesítése, hanem valami csendes gyakorlási folyamat, aminek az a lényege, hogy a külső kapcsolatokon és a belső lelki, érzelmi reflexiókon túl éber figyelemmel közelíteni az ezeknél beljebb, hátrább, lejjebb lévő valósághoz, kapcsolódni ahhoz, onnan nyerni indításokat, mély sejtéseket, csendes lendületet. Céltudatos akarat és kritériumoknak való megfelelés helyett a belemerülés a tulajdonképpen ismeretlenbe, nyitottság a mélyből jövő indításokra, passzivitás az aktív kontroll helyett, tudás és irányítás helyett csendes várakozás, remény, belesimulás, befogadás.