2018.03.05

Talán itt az ideje végülis, hogy erre a témára ránézzek magamban, most már egy új szemmel, elcsendesítve a indulataimat. Sokszor szembetalálkoztam azzal, hogy pillanatok alatt elveszítem a béketűrésemet, ha ezen a téren ér valami támadás, alakul ki egy konfliktus, sokszor akár csak nézetkülönbség.

Azt évek óta tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy itt rendkívüli módon görcsös vagyok belül, talán semmi sem hasonlítható ehhez.

 
Igen, valami olyan ez, mint egy beteljesületlen szerelem, mintha ez a dolog így életút-szerűen nekem félbemaradt volna, eleve ezer minden más is érdekelt, amibe át lehetett szökni a félelmetes kihívások elől, talán a helyzetek is, de biztosan elsősorban a kudarctól való túlzott félelem, rendre megakadályoztak abban, hogy itt valódi eredményeim legyenek, amik számomra valódi visszajelzést, valamiféle önigazolást adhattak volna.

Persze, sok mindent csináltam, és sok minden megépült, nagyon vonzottak is azok az építési helyszínek, ahol valami szerepem lehetett, ahol valami habarcsba és betonba került, ami a rajzaimból lett. Mégis talán túl sok volt az akadály, a megalkuvás, az eredményekhez viszonyítva. Nem egy olyan helyzet akadt, amikor leltároztam azt a keveset, amit tényleg építészként átélhettem, statikusként végigcsinálhattam, de, ha egészen őszinte vagyok, nagyobb volt az étvágyam, szerettem ezeket csinálni, a szorongásaim és kudarcaim ellenére is, csak sokkal kevesebbre jutottam, mint szerettem volna. És egy sor dologban valahogy kívülálló maradtam, nem olyan bennfentes, mint amire vágytam. Soha, senki, akihez esetleg szívesen csatlakoztam volna, nem vett be a buliba.

Ha visszaforgatom, hogy mik lehettek azok a pontok, ahol a nagyobb sérüléseket begyűjtöttem, egy-egy tervezési zárthelyi, azok értékelése, aztán a Nyírterv viszonyai között a Mesteriskola pályázat kudarca, a kapott elutasítás, vagy az is, hogy küzdelmeim ellenére a városrendező csoportban kötöttem ki, nem építészben. Gyülvészi Tamás mellett mégis jobb volt, mint Csomósné mellett. 

És a VÁTI egy újabb kitérő. Az ARBOR Kft. és környéke az „A” típusú faház gyenge stabilitása miatt inkább a félelmek közé került, nem az örömöket hízlalta. Szép lett a szín, az istálló, és nagyon tetszett a „B” ház is (Matos Laci) de ezeket mindig elfelejtem. Egyszer nagyon szeretném megkeresni a monori, pilisi helyszínt és megnézni, lefotózni, milyen lett ennyi év után. – Meg is találtam, Sipito pihenőpark, Monori erdő vasútállomástól alig 3 km. – 

Mennyire örömteli volt azért a Lovagrend építkezésének látogatása és az újpesti reformátusok közösségi háza is, ahol csak részese lehettem, legalább a partvonalról, valaminek, ami született. És nem volt sok eredménye a Jim Barna kapcsolatban sem az erőfeszítéseinknek és a jószándékunknak. 

A CHINOIN megint statikai munkával kezdődött. A VÁTI után annak is örültem, hogy végre földhözragadt és valóságos, nem politika, hanem mérnökség. És különösen kemény emlék a „vezető tervezői anyag” összeállítása, de maga az ötlet, hogy addigi tervezői jogosultságomat egy rendeletváltoztatással elveszíthetem. De aztán hamar meglátogattak a vezetői, menedzseri nehézségek és megalkuvások is. Nem voltam boldog vezető. De nagyon jó és hasznos volt a család eltartása érdekében az egész. És valódi nyelvgyakorlás és valódi ipar, nagyon valódi multi, annak minden tapasztalatával. Nagyon élveztem a nagy nemzetközi munkafolyamatokat, és nagyon élveztem a számviteli kapcsolatokat. Azt nem mondhatom, hogy nem volt aztán sok másik „szerelmem”, mert hát így voltak többen is. Azt, a jó fizetés mellett és a túltengő főmunkaidős kötelességtudat mellett, sehogyse tudtam megoldani, hogy örömteli és felhőtlen építész melléktevékenységem legyen, arra nem voltam képes. Mindig kínlódás volt, bár egy-egy megkapott építési engedélynek tudtam őszintén örülni. Itt is volt kudarc bőven, az egyik legütősebb a Bordács féle ingatlan volt, és máig sem értem, hogy pontosan mit kellett volna tennem, hogy nekem is átmenjen. Kulik Janiék házát is szerettem, bár részben kudarc az is, ha volt benne örömöm is, az egyik „legbátrabb” megépült koncepcióm. Szabó Attila fejezte be a rajzokat, mert engem nem tudtak kivárni.

Kicsit jobb emlék a tétényi kapszulázó és a zárda is, meg jó dolgokat csináltam az Istvántelki úti telepen másokat is, szerettem azt a telepet, azokat a munkákat. De ez a „nő”, az építész foglalkozás, mindvégig inkább csak egy fájdalmas viszony maradt, ez sohasem lett az, amit szerettem volna. És legalább fele részben ez személyes kudarc, rendre az alkalmatlanság érzetét hagyta maga után, mintha ez a „nő” nem is engem választott volna egyáltalán.

Azt hiszem, ideje megértenem, hogy csak egy ilyen „balkézről házibarát” lehettem és vagyok, és jó lenne így elfogadnom és immár integrálnom ezt az egészet, és elkezdeni hűtögetni a körülötte lévő forróságot, indulatokat, kiszellőztetni a fájdalmakat, lazítani a visszamaradt, sőt megbénult görcsöket. Hányan lepődhettek meg rajtam, a helyzethez egyáltalán nem illő, hirtelen feltámadt indulataimat tapasztalva, egy-egy ilyen helyzetben … Jó lenne egyre inkább megbocsátani magamnak és a körülményeknek és mosolyogni az egészen.

Azok a csendes tervek, amiket dédelgetek, hogy itthon meg-megcsinálok – sőt, ide kapcsolódik a kismarosi ház is – ugyanennek a dolognak kis megnyilvánulásai, gyógyulgatnak a frusztrációt okozó elakadások. Egy ilyen volt valamiképpen a melléképület tető újrafedése is. Még rövidebb ideje volt elakadva, mint Kismaros, de látnivaló volt, hogy az ismétlődő javítgatásom nem nyújt hosszabb távra reményt keltő megoldást. 

Talán, valamiféle elkésett szakmai gyakorlat, olyan kapcsolat az anyagokkal és szerkezetekkel, mint eleinte, az egyetemi években, a nyári gyakorlaton. Vagy segédkezve valahol, valakinél. Vagy később az egyes munkáknál konzultáció a szakikkal, a helyszínen, a részletekről. Ma is szívesen megkérdeznék egy jó szakembert, ön mit javasol? De azért boldogan csinálom a saját fejem szerint, miután őt meghallgattam.