2018.09.23.

Velem már gyakran előfordul, hogy teljesen mást képzelek egy látott részletről – közvetlenül akkor látom, de nem sikerül helyesen értelmeznem – mint ami az a valóságban. Ez egy érdekes példa csupán, ami a figyelmünket ráirányíthatja arra a folyamatra, hogy megismerésünk mindenképpen többszintű, az érzékszerveink által megismert dolgok a fejünkben sajátos feldolgozás által értelmeződnek, minden korábbi tapasztalatunk benne van valamilyen mértékben és formában abban, hogy végülis milyen tényekre következtetünk.

Sok szerző felhívja erre a jelenségre a figyelmünket, az önmagunkról való közvetlen tudatosság megkívánja annak gyakorlását, hogy minél inkább a jelenben éljünk, figyelmünk minél nagyobb részét legyünk képesek elméleti gondolataink, múltban és jövőben kalandozó fájdalmaink és félelmeink helyett a valóság külső és belső érzékelésére összpontosítani. 

Hosszú évtizedeket éltem meg úgy, hogy gondolkodásom elég nagy részben a másoktól tanult, más tanuságtevők meggyőződéseire épülő kész eszmerendszer alapjaira támaszkodott, az önálló állásfoglalásom csak egyes részletek módosítására, a kereteken belül hangsúlyok áthelyezésére és egyes értelmezések felülvizsgálatára korlátozódott, számos lényegi alappillér megkérdőjelezése nélkül.

Nem csoda, hogy később, mikor új felismerésekre jutva ráébredtem, hogy az alappillérnek számító állítások, hitek zöme tényszerűen nem igaz, egy életre elment a kedvem az ilyen jellegű eszmerendszerektől. 

Pedig bizonyos értelemben szükségünk van viszonyításokra abban, hogy legyen mihez mérni, megítélni döntéseink, cselekvéseink helyes vagy helytelen voltát. És itt, az erkölcsi felelősség kérdésénél jogos az az igény, hogy lehessünk biztosak abban, hogy van elegendő elméleti támpontunk a helyes választás mellett dönteni. Ha viszonyítok, kellenek biztos pontok, rögzített tények, helytálló következtetési szabályok. Ezekkel, mint munícióval látom el a gondolkodásom folyamatát a döntések és ítéletek kimunkálása során.

Azt is megfigyeltem ezen a téren, hogy más és más háttérrel érkező, másként kialakult emberek milyen nagyon eltérő ilyen „induló készlettel” rendelkeznek, mennyire más támpontokat rögzítenek, és mennyire eltérőek még a következtetési szabályaik is. Nem egyszer elbizonytalanodással és félelemmel tekintettem a nagyon más gondolkodásra és végsősoron szorongást okozott bennem. Meg szomorúságot, hogy hogyan lehetséges ennyire félreismerni a világot és a lényeget.

Ma azzal próbálkozom, hogy a nagyon konkrét állításokat erőltető és magabiztos gondolkodási mintáimat igyekszem zárójelbe tenni, hogy ennek a szándékos elbizonytalanításnak a fejében egy nagyobb nyitottságra és változékonyságra tehessek szert, ne essek bele újra azokba a gödrökbe, amelyekben én/mi tudjuk helyesebben, jobban, igazabban, az én lelkiismeretem bizonyosan tájékoztat arról, hogy most éppen pontosan mit kell/kellene tennem. Azt teszem-e, nem azt teszem, megteszem, nem teszem, van számomra norma, és kötelező a norma követése, teljesítése. Ma ezeket a dolgokat próbálom másként tekinteni, folyamatként élni, belső indításokat figyelni, belső reakciókat és állapotokat regisztrálni, azt követni, ami belsőleg egységesnek tűnik, amiben eggyé válhat a bensőmben gondolat, érzelem és cselekvés. Nem hiszek többé a gondolat egyértelmű felsőségében, mert az a belső feszültségeket fenntartja, maga igazolására pedig különféle, eredetileg külső elméleteket használ támaszul, amelyek akár teljesen hamisak is lehetnek. Nem kell sokáig keresnünk az eszmék és elméletek piacán olyan szellemi áramlatokat, amelyek sokakat magukkal ragadtak és szélsőséges cselekedetekre indítottak, sajnos indítanak ma is. Az én számomra ezért a gondolat, az eszme egyeduralma az ember felett ma már gyanús, félelemkeltő, egyértelműen kerülendő magatartásforma.

 
Valamiképpen az egész ember, sőt a legtágabb emberi közösségbe szánt szándékkal integrálódó ember belső érzülete a kívánatos norma, tehát végsősoron nem elmélet, hanem beállítódás, érzület, befelé figyelés, belső harmóniára törekvés.

Nem vagyok nyugodt, hogy ezzel megtaláltam volna az új megoldást, túl sok kérdés és ellenpélda jut eszembe.Meg még tovább, az ellenpéldák hátulütői is jelentkeznek. 

Nagyon bizonytalan vagyok, mert túl mélyen ül bennem is egész neveltetésem beállítódása, ha valami úgy helyes, azt kell tenni, nem baj, ha feszültséget okoz benned, még talán „érdemszerzőbb” is úgy … „Ha bizonytalan vagy, válaszd azt ami nehezebb, ami inkább nehezedre esik …” Generációk sora élt, gondolkodott eszerint. 

Ma úgy látom, hogy ez a magatartás a belső erőszak melegágya, jogosnak tünteti fel azt, és rendszerszintűvé teszi.