2018.12.08.

Tényleg nagyon igyekszem elcsendesíteni az indulataimat, ennek a sikeressége bizony részleges. Nem könnyíti meg a dolgomat a politika, ebben a témában is (vallás, keresztény identitás) mindenhogyan olyan helyzeteket teremt, hogy engem rendre belső tiltakozásra indít.

Az indulataim forrása az a sarkos ellentét, ami az életem első felében volt beállítódásom és hiteim, meg a mai vélekedésem között feszül. A kereszténységet hordozó vallások is, igaz, közvetítenek egy nagy sor valóban pozitív eszmét és üzenetet, sőt, a legtöbb számomra fontos és megtartandó dolog beágyazva ott van a kereszténység legjobb hagyományaiban is, mégis, olyan történetbe és elméleti keretbe helyezik mindezt, amiben túlhajtott ideák keverednek kiigazított, kiszínezett történeti elemekkel, és az eredmény egy olyan eszmerendszer, tanítás, aminek sarkalatos elemeiről gondolom úgy, hogy tényszerűen nem igazak. Amit kötelezően hinni kellene, arra mindre ez érvényes.

Ami most foglalkoztat, az az, hogy a költői hang és a költői látásmód olyan eszközökkel beszél, amiben az egyes állítások, párhuzamok, képek és hasonlatok, allegóriák és szimbólumok a költő sajátos „együttlátását” közvetítik az olvasó felé, valami nagyon fontosat mondhatnak el a költőről, az élményeiről, érzéseiről, tapasztalatairól, vágyairól, világlátásáról még akkor is, ha azokat kivesézve könnyű lenne belátni, hogy mondatai szárazon, tényszerűen nem igazak. Képek, hangulatok, belső beállítódás, lendület, lelkesedés, rajongás – nem tényközlés.

A vallás éppen ezt a költői érzületet szólítja meg a követőiben, és nagyon valóságos igényt elégít ki a legjobb, legmélyebben emberi, eszmei, érzelmi síkokon. Ráadásul azt figyelem meg, (a szaktudományok ezt nyilván alaposan le is írják), hogy az embereknek „beépített” igénye van mások közösségére, nagyon szükséges és jó dolog valakikhez tartozni, belsőleg rengeteg energia szabadul fel, ha ugyanabban hiszünk, ugyanazok a dolgok lelkesítenek, ha a másikban visszahangoznak saját eszméink. Akkor is, ha közösen vallott hiteink egy része tényszerűen nem is igaz.

Nem most fedezem fel, évtizedekkel ezelőtt is határozottan sejtettem, hogy szerelem, tartós párkapcsolat és a vallási érzület között igen sok párhuzam, hasonlóság lehet. Valaki szomorúan említette, hogy a hosszú évek óta élt házasságok egy részében a kapcsolat minősége költészet csupán, már egyáltalán nem tényszerű. Én megütköztem ezen, számomra annyira nyilvánvaló, hogy a költői látásmód a hosszú évekig életképes kapcsolatban nagyonis szükséges, kiigazítja, kiegészíti mindazt, amit szándékos illúzió-rombolással persze, tényszerűen le lehet szólni, ki lehet figurázni, sárba lehet rángatni. Ha elvesszük a költői látásmódot és érzületet a párkapcsolatból, száműzzük az emelkedett lelkesültséget , akkor csak a hormonok által felkorbácsolt lángoló percek maradnak, nem együtt töltött, szoros egységbe kovácsolt évtizedek.

Akkor mi a bajom a vallásokkal, mi tesz igazán ingerültté? Elsősorban az, hogy külsődleges, valóságos tényekként állítanak be ésszerűtlen, igazából hihetetlen, csak a vallási szövegkörnyezetben lehetséges dolgokat, ezeket még nyitott, elfogulatlan gyermekeknek is igyekeznek továbbadni, a legjobb indulattal és szándékkal, a leghelyesebb, legfontosabb teendők között. Aztán az, hogy a tanításhoz számtalan vallási felhatalmazás kapcsolódik, a közösségeket felkent személyek vezetik, isteni meghatalmazás birtokában, szent elköteleződéssel, életre szóló vállalásokkal, és ez a hatalommal rendelkező struktúra a saját maga által meghatározott keretek között végülis bármit megtehet, olyan ordító ellentmondásokat tűrhet el és magyarázhat ki gyakorlatában, amilyet tetszik, és megsemmisítheti, kiiktathatja ellenzékét, akik szeretnének hűek maradni eszméikhez, ezért tiltakoznak, szembehelyezkednek. Ráadásul ez a vallási szervezet sokszor azt is kinyilatkoztatja saját követőinek, hogy a másik struktúra követői árulók, gonoszok, a sátán hűbéresei, egészében véve elpusztítandó salak. 

Nagyon profán párhuzam, az egyes focicsapatok rajongó drukkerei is ilyen, egymással szemben álló közösségeket alkotnak, azok szokásos lelkesítő és kiábrándító jellemzőivel.

Hol van itt a költészet? Közben igen, ott van, mindenki a szívében keresi, és talán meg is találja azt a költői, vallási tapasztalatot, ami az ő életét lendülettel tölti meg, érzelmileg táplálja, napról napra és hétről hétre élteti, megerősíti, lelkesíti.

De nagyon jó lenne mindezt valamiképpen a helyén kezelni. Elfogadni, hogy ez költészet, lényeges belső tartalmakat közvetítő mítosz, a valóságnak egyfajta tündéri képe, mint a mese is. És nem építeni rá a többiektől elválasztó identitást, mert az már szembeállít, konfliktus forrása, önvédelmi reakciókat gerjesztő összeütközés. Lehetőleg ne gondolja azt egyetlen vallási közösség se, hogy az általa közvetített életmód, szokásrendszer és erkölcs voltaképpen minden más ember számára is elementárisan kötelező lenne. Könnyű belátni, hogy ez a gondolkodásmód ítélkezéshez, kirekesztéshez, gettók létrejöttéhez vezet. Ami aztán nagyonis földhozragadt és cseppet sem költői.