2013.08.24. 11:11:52

Megint új szakasz kezdődött az életemben: az új humanista, Silo üzenete közösség. 2013. február 19-én lehetett az első alkalom, amikor találkoztam velük. Mindjárt az első találkozó élménye teljesen meggyőzött, hogy hazaérkeztem, pontosan oda, ahová szerettem volna. 
Talán másfél-két évvel korábban volt az igazán első alkalom, hogy egy nyilvános, ingyenes vetítésen találkoztam velük, a Vörösmarty moziban, a Kálvin térnél, egy este. 

2013.08.24. 13:50:44

Leginkább a vallásokhoz való nagyon feltűnő hasonlósága volt az, ami akkor – és még sokáig – távoltartott tőlük. Nem akartam cseberből vederbe esni, nehezemre esett elviselni azokat a jelképeket és kifejezéseket, nagyon „csináltnak” is tűnt minden, plagizálásnak, kritikátlan és színvonaltalan másolásnak. Már maga a „könyv” külső megjelenése is mintha egy Bibliát vagy egy Koránt formázna … 

2013.08.24. 14:53:33

Pedig a tartalommal nem volt bajom. A nagyon erősen visszafogott mondandó, amiben csak a lényeg maradt, minden díszítést és értelmezést leválasztottak az üzenetről. A politikai él is riasztott egy kicsit, bár távolról sem annyira, mint a vallási áthallás. Később a belső érzelmi állapotom volt az, ami ráébresztett, hogy elérkezett az idő, lépnem kell, mert egyedül nem vagyok jól.

Hogyan lehettem egyedül házasságban, ekkora családban, ilyen nagy gyárban, ennyi baráttal? Belsőleg megkülönböztettem magamat a katolikusoktól – én már nem vagyok katolikus – és ezzel a nagy család tagjaitól, belsőleg megkülönböztettem magamat a korrupt munkatársaimtól, és ők vannak többen. A barátokkal sem könnyű.

Az álmaimban jelent meg a figyelmeztetés, hogy nagyon hiányzik a régi vallási közösség. Ezt követően vettem elő újra a „Silo üzenete” honlapokat, és szántam rá magamat az első lépésre – ezt az ismerkedést megpróbálom személyesen. 
Maga a belső tapasztalat valóságos intenzitása mindjárt az első alkalommal, és az az érzet, hogy a társak azonnal elfogadtak, ezek jelentették a visszajelzést, hogy ezt kerestem, pont ez hiányzott, itt a helyem. 

Évek óta berzenkedett bennem, – bennünk, pld. a Bokorban – az a kérdés, hogy miért nem hagyjuk ott a vallásunkat és az egyházunkat, ha annyira sok az ellentmondás, amit tapasztalunk gondolatilag és intézményesen egyaránt. Gyurka bácsi azon a véleményen volt, hogy nincs miért, nincs milyen új vallási közösséget alapítani. Ő megtette a magáét a Bokorral, a Bokorban sok visszás dolgot szóvá lehet tenni és el lehet utasítani a vallásunkkal és egyházunkkal kapcsolatban, de ugyanakkor a Bokorban azok is szeretnék otthon érezni magukat, akik teljesen hűségesek akarnak maradni az eredeti teljes hagyományhoz is. 

A Silo üzenete közösségben végeredményben készen kaptam egy másik „vallási” közösséget és gondolkodásmódot, ami tartalmazza a számomra fontos értékeket, és egyáltalán nem tartalmazza az általam elutasított tanításokat és értelmezéseket. Nincs kényszer egyáltalán bármilyen értelmezési keret elfogadására, egy tanításban való hitre, maga a személyes tapasztalat van előtérben, és teljesen szabad az egyéni értelmezés kísérletezése. Az erő-szeminárium utáni ihletett „együtt-látásban” kezdett el feloldódni a szembenállásom a saját vallási gyökereimmel, most jobban értem, hogy azok elfogadhatóak, mint lényeges belső tartalmak, csak nem szabad őket külsődleges valóságossággal felruházni. ‎

2013.‎08.‎26. 08:35:51

A legújabb az volt az egészben, hogy az „ellentmondás” fogalomnak van itt egy sajátos értelmezése, és hogy az elutasított erőszak fontos formái között szerepel a „belső erőszak” is.
Kisebb jelentőségű, de nagyon gyakorlatias a társadalmi erőszakmentesség árnyaltabb, nem prófétai, hanem inkább demokratikus felfogása: az állami erőszakszervezetek végsőfokon a népnek tartoznak felelősséggel és nem a politikai vezetőknek, akiket szükség esetén el kell távolítaniuk a hatalomból. Az egész megközelítés merőben más, mint a Bokor vegytisztán elvi állásfoglalása. Tehát annak ellenére, hogy sok dolog egyértelműen rímel a magammal hozott eszményekre, érdemi továbblépésre is felhívnak nagyon fontos eltérő részletek. 

Személyes vonatkozásban az egységes cselekvés elve volt az egyik legújabb: legyen összhangban, amit gondolok, amit érzek és amit teszek. Ha erről beszélek valakivel, valakinek, nagyon különböző reakciókat kapok.
Vannnak olyanok, akik rávágják, pont erre van szükségem! Mások pedig teljesen a valóságtól elrugaszkodott ál-bölcseségnek találják. 

Így tehát bennem csaknem állandóan jelen voltak ezek az ellentmondások, és a belső erőszak. Szinte az anyatejjel kaptuk a felhívást, hogy szálljunk szembe a kísértéssel, győzzük le önmagunkban a rosszat.
Sok éve annak, hogy én mindennek ellenére erősen kerestem – talán öntudatlanul is – ennek más útjait, olyan kifejezések voltak a hívó szavak, mint elengedés, a megfeledkezés magamról, a jó dolgok igenlése a negatívak tagadása és tiltása helyett… Az isten-kapcsolatban is a „leteszem a fegyvert”, a nagyon akarás visszavonása, az erőfeszítések helyett a „megadás” gesztusa, mozzanata vonzott, és előfordult, hogy igen jó élményekhez segített. ‎

2013.‎08.‎26. 10:27:18

Korábban nehezen tudtam megbírkózni a gondviselés és a kérő imádság témakörében azzal, hogy konkrét ügyekben egyben lássam az Isten akaratát és a rossznak tűnő fejleményeket. Ezekben a problémákban én folyton ellentmondásokat véltem felfedezni, amiket ki kellett magyarázni, illetve el kellett viselni. Azt a döntést, hogy én erre nem vagyok többé hajlandó, én évekkel korábban hoztam meg, mint hogy csatlakoztam volna a Silo üzenete közösséghez.
Ezt most egy érdekes egybeesésnek látom, pontosan arra az egységességre is vágytam, amire ott törekszenek. Az egység gondolata nagyon is előtérben van Silonál. Ez azért is érdekes a személyes történetem tekintetében, mert a Focolare, aminek a vonzásában éveket töltöttem el, az egység lelkiségeként is meghatározza magát. Az új humanisták is az egység egyfajta spiritualitására törekszenek. 
Lynne Mc Taggart írásaiban az emberi nem ilyen egységes valóságként jelenik meg, tértől és valamennyire időtől is függetlenül. Az anyagi világról alkotott, direkt tapasztaláson alapuló képünktől, az anyag hétköznapi fogalmaitól el kell szakadnunk valamelyest, hogy készek legyünk a valóság feltáruló új és új összefüggéseinek elfogadására.
Ezeket az „új” jelenségeket az „ezoterikus butaságok” dobozából a hétköznapi objektív tények fogalomkörébe próbálom átemelni, szemléletembe integrálni. Sokan a hozzám közelállók közül ebben sem értenek velem egyet, olyan erős az ellenérzés bennük egy-egy konkrét negatív tapasztalatuk alapján, és másfelől, olyan erős a vonzása a begyakorolt gondolati kapaszkodók biztonságának. ‎

2013.‎08.‎26. 16:58:18

Az nekem is nagyon vicces, hogy csak igen keveset tudok még az egész mozgalom történetéről, jelenéről, belső szervezetéről, csak annyit, amennyit az interneten is el lehet érni. Egyre jobban belelátok mégis, hogy meglehetősen szervezetten folynak a dolgok, és a „teljes jogú” „tagok” valóban sokat vállalnak a mozgalomért. Mint a szerzetesek a rendjükben, olyannak tűnnek fel számomra. Itt van még egy tényező, amit fel kell dolgoznom, a mozgalom országhatárok nélkül él, egymás helyi értékeit tiszteli, ugyanakkor határozottan globális irányultságú, misszionál, sokat zarándokol, fontos a személyes találkozás, más kultúrában, távol élők között.

‎2013.‎08.‎28. 14:29:12

A Silo üzenete egy járható út, biztosan nem „az út”. Az egyes emberben belül dől el, ami itt számít, de nagyon sokat segíthetünk egymásnak ezen az úton. Az elméletalkotás, a magyarázat és értelmezés intellektuális törekvése helyett itt a belső tapasztalatok, benyomások, indítások, érzetek megragadása és felszínre hozása van a figyelem középpontjában. Érthető ez, ha a tapasztalatra építünk, a gondolati építményeket félre-, zárójelbe téve. Nekem ez nem egyszerű, ez folyamatos figyelmet és nyitottságot követel tőlem, ha egy magyarázat tegnap tetszett és elegendő volt, a mai tapasztalat alapján már talán meghaladott lehet. 

‎2013.‎08.‎28. 15:29:42

Mivel az enneagram segítségével ráébredtem „kaméleon” természetemre, most ügyelni szeretnék, hogy fenékig valóságos legyen, amit ezen a téren haladni próbálok. Nagy kudarcnak élném meg, ha úton-útfélen kiderülne, hogy alkalmazkodom, szerepet veszek fel, utánzok, színlelek valamit – a magam számára is. Jó lenne ezen a téren valami biztosíték, egy hatékony módszer, ami ettől megvédene. Vannak szerény tapasztalataim az eddigi úton. Jótékonyan egybeesnek Tolle tanácsai és Silo üzenete közösségének útmutatásai: ha próbáltam a belső beállítódással követni, azt láttam, hogy jól működik. Az a történés vagy körülmény, ami nehézség volna, ha bemennék az „ego” utcájába, pusztán azáltal, hogy áthaladok a kereszteződésen az eredeti célom felé, ahelyett, hogy befordulnék, mindjárt hatékony segítséggé válik, nagyobb tudatosságot hoz létre, valóságosabb jelenléttel ajándékoz meg. És ez sokkal egyszerűbb, mint ahogy le tudtam írni. 

2013.09.04. 9:25:12

A keddi üzenet közösségünkből Tomi éppen Mongóliában van egy ideje. Tegnap este hosszabban beszélgettünk vele a találkozónk elején. Fontos tapasztalat, hogy ilyen szóbeli megerősítéssel a nagy földrajzi távolság nem akadályozza meg a közösségi működést, az együtt végzett ceremónia tényleg közösen működik, mintha egy szobában lennénk. És maga a távoli, az irracionálisba jobban beleágyazott kultúra és gyakorlat, a sámánizmus ottani munkája minket, többieket is kimozdít a vélekedéseinkből. Megváltozik számomra is a pogány vallás gyerekkorban kapott fogalmának töltése, eleve elutasító értékelése. ‎

2013.‎09.‎06. 12:24:00

Tanulom a kérés „újfajta” kultúráját, nem egészen azt, amit gyerekkoromból hoztam, nevelgettem, változtatgattam, hanem azt a személytelenül is hatékonyat, amit Silo is javasol. Ez is azt ígéri, hogy sokszor egészen máshogy oldódnak meg a dolgok, mint ahogyan azt előre egyáltalán el tudtuk volna képzelni. Ezt a nyitottságot különben a régi vallásom is ajánlotta, ezt a radikális nyitottságot szeretném elsajátítani, megvalósítani, ami ennek a belső oldala. Kérés, elfogadás, belesimulás.  ‎

2013.‎09.‎09. ‎12:06:16

Még mindig nehezen megy, hogy valódi súlypontom nálam legyen, ne érdekeljenek túlzottan az elvárások és külsődleges szerepek. És a terhelhetőségem, a tényleges egészségem és energiám meglehetősen korlátozott. Abba, ami még megvan, abba szeretnék minél több boldogságenergiát, életet beletölteni.
Más szóval, kevesebb dolgot és ügyet vállalok, vállalhatok, de amit vállalok, abban lenne jó egészen benne lenni, sok örömöt és indítást belevinni. Már nem az eredményekért, a sikerekért, hanem a jelenlétért, a részvételért, az együttlétért.
Ez az „együtt”, ez tényleg nagyon foglalkoztat, fogalmam sem volt arról, hogy mennyire nem a konkrét „mit gondolunk, vallunk” a fontos, az valójában baromira másodlagos a valódi közösségvállalás mögött. Szinte csak ürügyként kell, mintha egy hangot zümmögnénk, ami a rezonancia felkeltésére alkalmas.