vallási hatalom
Nem először szólít meg ez a belső gyanú, hogy az általam közelebbről ismert vallásokban (ezek a kereszténységhez kötődnek leginkább) jelen van egy sajátos hatalmi dimenzió is, ami azok számára, akik igazán közel kerülnek ehhez, egy különleges viszonyulást hoz létre, és nagyon könnyen megtámadhatja a jellemet, a folyamatban részt vevő személy integritását, szuverenitását.
Különösen hangsúlyos ez a katolikus gondolatkörben, ahol jogilag is jól körülhatárolt és definiált jogok és kötelességek rendszere a papi személyt (esetenként a szerzetesi elöljárót) egy bonyolult és minden ízében a legfelsőbb tekintély- és hatalomforrásra visszavezetett hatalmi struktúra egy rögzített elemévé teszi.
Akit megigéz ez a struktúra és a benne rejlő evilági és „örök dimenziókkal” is rendelkező hatalom, abban esetenként vágyakozás születhet e hatalom felsőbb szintjeire lépni, Isten szolgálatában egyre szebb érdemeket szerezve, a ranglétrán is feljebb és feljebb emelkedve.
Elég könnyű belátni, hogy a struktúrát egy adott történelmi pillanatban alkotó személyeket eddigi szolgálatuk és hűségük, meghozott valóságos áldozataik, és jelenleg is már birtokolt és vélt hatalmuk módfelett meg is kötik: emberileg szinte lehetetlent kívánna tőlük egy-egy beismerés, hogy a hivatkozási alapul szolgáló „rendszer”, érv, hagyomány, jogrend esetenként nem hitelre méltó alapokon nyugszik.
Ha komolyan venném a papi, püspöki hatalom különféle formáit, hatékony cselekedeteit, nem szabadna csodálkoznom azon, hogy a hatalom továbbadása előtt a jelölteket nagyon mélyen meggyőzik a dolog teljes komolyságáról, és nyilván ezen a téren a felhatalmazottaknak saját magukat is, már csak emiatt is, módfelett komolyan kell venniük, ezt a hatalmat birtokolni, működtetni, ezzel élni, ennek tudatában létezni.
Ha úgy tetszik, ennek fontolgatása részemről csupán egy mellékvágány, egy kitérő, egy mentséget szolgáltató érv mindössze, hogy belássam, mennyire lehetetlent kívánok az egész rendszertől: azt ugyanis, hogy hagyományának zavaros hordaléka alól ássa ki végre a megtartandó üzenet magjait, a tiszta forrásként alkalmas lényegi dolgokat, és szumblimálja a többit leíró költészetként, vallásos irodalomként.