Hit
Göd, 2016.02.28. 14:30
A felnőtt ember érett hite valójában döntés. Ha egy korábbi döntésem már vállalhatatlan helyzeteket eredményez, itt lehet az ideje, hogy felülvizsgáljam, új döntésre jussak. A korábbi, akár erős és megalapozottnak tűnő hitem is átalakulhat, érvényét veszítheti.
Különösen formális, szabályozott vallásos közegben a hagyomány és a tekintély által szavatolt hittartalmakhoz való hűség értéke nagyon magas. Mai eszemmel, kitartó munkával megszabadulva előírt tartalom és követendő norma kötelező kötöttségeitől, ezt a hűséget már vaskos negatív elfogultsággal szemlélem. Igaz, hogy megőriz és támaszt ad, ha belsőleg nincs elég saját erőm, így maguk alá gyűrnének a megpróbáltatások és a sokféle hatás. De másfelől súlyosan csorbíthatja valódi önállóságomat, saját megítélésemhez való szabad ragaszkodásomat, felismert, igaznak vélt dolgokról az ellenkezőjének a megvallását kívánhatná tőlem.
Belső harcban állok a hit tartalma tekintetében a formális vallások képviselőinek beállítottságával, bár másfelől a harcos szkeptikusok mindent-tagadásával is.
Ma úgy látom, hogy a vallások legkiemelkedőbb tanítói hiteles belső tapasztalatukat adják ugyan át, tapasztalatuk értelmezésére és megfogalmazására, továbbadására, „hithirdetésére” saját vallási kultúrájuk, mitológiájuk, hagyományuk nyelvezetét és jelképrendszerét használják, nagyonis érthető módon. Mire ez a belső, hiteles indítás, lendület, „adomány” formális közösséget hoz létre, elvész a különbségtétel a mégoly hiteles belső tapasztalat megfogalmazhatatlan és kifejezhetetlen lényege és a leírására használt jelképrendszer között, a jelképek és mesés mitológiai elemek önálló életre kelnek, valóságosan megtörtént eseményekként és létező tartalmakként épülnek be a hagyományba.
Amit a vallási közösség tagjaként igaznak el is kell fogadjak.
Ez a folyamat a vallási közösség tagjaiban újra megismétlődik, amikor az egyes hívő a saját, ugyancsak hiteles belső tapasztalatát önmaga számára is a tanítóiktól és a hagyományuktól, illetve a hittestvéreitől készen kapott fogalomrendszer és narratíva használatával, egy kész értelmezési keret szerint értelmezi, megerősítve ezzel a saját belső tapasztalattal azt, hogy akkor tehát a mi tanításunk érvényes, a mi hagyományunk minden részletében helytálló, és a mi értelmezési keretünk az igazi, a legszentebb, a hűségem ehhez a legjobb, amit el tudok képzelni.
Ebben a dologban az ateistákkal értek egyet, akik sokszor nagyon tisztán látják, hogy a vallási közösségek tagjai ennek során módszeresen leválasztják, kikapcsolják, meghamisítják természettől birtokolt romlatlan megítélési képességüknek egy jelentős részét, a vallásban kapott értékekért cserébe szinte lelkesen és öntudatlanul feláldozzák azt. Vakká válnak saját vakságukra, és ha talán érzékelik is a csapdát, „titokkal” és „misztériummal” hoznak létre olyan homályt, hogy ne kelljen felismerni a kézzelfogható ellentmondást, a túlzást, a tények helyett a kivetített eszményeket és vágyakat.