Megint foglalkoztat, hogy pontosan miért maradnak meg a katolikus egyház keretei között azok, akik a többieknél sokkal tisztábban látják, hogy mennyi tarthatatlan dolog is jelen van az egyházban?
Az a benyomásom, hogy ez az ő részükről nem is feltétlenül könnyű feladat, de az egésznek mégis talán azzal tesznek jót, ha bent maradnak, mert hozzájárulhatnak a lassú változáshoz.

Mert az bizonyos, hogy a valóságos, élő katolikus egyház most sem azonos a szabályokban és tanításokban lefektetett, jogilag is kötelezően érvényes keretekkel és tartalmakkal. Hiszen látnivaló, hogy szinte ahány ember, annyiféle vélekedés az egyházról és a vallásról. Ha statisztikát készítenénk időről időre, vajon milyen arányt képviselnének a nagyon hagyományos, pontosan a szabályokhoz és dogmákhoz ragaszkodó legalista szemléletű tagok? 

A másik oldalon azt is nehezen értem, hogy közelről megvizsgálva hogyan is gondolkodhatnak az említett, nagyon hagyománytisztelő tagok, a szabadabban vélekedők engesztelhetetlen belső kritikusai. Azt figyelem meg, hogy ezek az emberek valamiképpen beszűkülten gondolkodnak, értelmi képességüknek csak szigorúan a logika szerint működő oldalát használják, érzelmileg pedig a mély őszinteség helyett a védekező önvédelmet választják, kizárólag a saját fontosságukat őrző, a saját biztonságukat kereső énjüket engedik szóhoz jutni. És ez a sajátos értelmi-érzelmi együttes okozza azt a féloldalas (gyakran vitriolos) kommunikációt, amivel az újítók és új utakat nyitogatók felé fordulnak. Önmagában a szigorúan vagy akár féloldalasan logikus gondolkodás még persze nem igazi kockázat, az a vakság jelenti a valódi veszélyt, ami láthatatlanná teszi számukra a feltétlenül igaznak és hitelesnek ítélt tartalmak korlátait, esetleg akár félrevezető voltát. 

Azután szinte áthidalhatatlanná válik ez a szakadék, amikor színre lép az abszolút isteni tekintély. Nincs többé helye sem vitának, sem más megközelítési módoknak, vagy együttérzésnek, méltányosságnak. 

Nagyon veszélyesnek tartom ezt, és ma úgy vélem, semmi ilyesmit nem lenne szabad a még romlatlan gondolkodású serdületlen gyermekek gondolataiban és szívében elültetni. Mert nem más mint mérgező illúzió, erre vonatkozó vágyunk kockázatos kivetítése. 

Mert nem lehet elégszer emlékeztetni arra, hogy a vallásoknak, az egyes felekezeteknek ez a lelkesült és ihletett tanuságtétele, hogy ők hitelesen és pontosan tudják a legfelsőbb, megfellebezhetetlen tanításnak és parancsolatoknak egyenesen az Istentől, Istenektől származó rendszerét és részleteit, tarthatatlan, helytelen, hamis, vak, veszélyes, és mindezek miatt kategorikusan elutasítandó.

Azt hiszem, hogy azok az egyháztagok, akik belsőleg felnőttként elegendően szuverének ahhoz, hogy egyes részletkérdésekben maguk eldöntsék, hogy mit tekintenek képnek és mit ténynek, józan ítélőképességgel választanak a törvény betűje és a szellemisége által eléjük állított lehetőségek közül, azok az egyházuk által felkínált és nap mint nap megvalósított valódi értékek igenlése miatt, meg saját eddigi döntéseikhez való hűségük lehetőségét is keresve maradnak benn, ugyanakkor abban is bizakodva, hogy egyre többen lesznek képesek ilyen szabadon felfogni és alkotó módon értelmezni vallásuk kereteit és szabályrendszerét.

Hát én, én akkor miért nem maradtam benn? 
Nincs azzal kapcsolatban neheztelés bennem magam iránt, hogy én sok katolikus szabályt és állítást gyermeki hittel fogadtam, és ténynek tekintettem. Sőt, évtizedekig igyekeztem, jelentős erőfeszítésekkel, előre haladni azon az úton. Mintha a dolgok tényleg úgy történtek volna, és tényleg úgy lennének. Azzal válaszolom meg az ezzel kapcsolatban meglévő belső feszültségemet, hogy eredendően nem lehettem képes magamat megvédeni, nem lehettem képes eleve „átlátni a szitán”.

Ugyanakkor azért nem is adtam fel. Minden kérdésnél, ami  szíven talált, őszintén kerestem a válaszokat. A valóságos tények számomra olyan mértékben eltérnek a vallás által felkínált misztériumoktól és mítosztól, hogy elemi erővel, nagyon mélyen megharagudtam, és ez az én számomra egy idő után már nem engedte meg, hogy benn maradjak, akkor se, ha kívülről továbbra is drukkolok, hogy ha már létezik, ha már egyelőre fennmarad, legyen becsületesebb, őszintébb, emberségesebb, legyen barátságosabb, legyen valóban tágölelésű.