egy könyvismertető írás

szerző: Ken Wilber
Spiritualitás és gyógyulás
Treya Killam Wilber élete és halála

Ken Wilber nevét nem mindenki ismeri. Magyar nyelven sem nehéz megismerkedni fontosabb gondolataival, mert vannak idehaza is tanítványai, lelkes követői, mint ahogyan szerte az egész világon. Gánti Bence sokat tett azért, hogy a magyar keresők is könnyen hozzájussanak egyes írásaihoz, egy jelentősebb interjút is készített Kennel, ami a neten szintén elérhető.

Ugyanakkor másfelől, az is egyértelmű, hogy nem mindenhol és nem mindenki lelkesedik Ken Wilber munkáiért és személyéért. (Eddigi munkásságának nagyon rövid ismertetője a bejegyzés végén olvasható.)

A szerző és elragadó felesége rövid házasságának  története 1983 és 1988 között játszódott, a könyv gerincét a különösen rosszindulatú rákkal küzdő fiatalasszony írásai, levelei és naplója adják. Tíz nappal a házasságkötésük után született a diagnózis, a könyv tárgya a házaspár közös és párhuzamos útja, küzdelmes reménykedése, kétségbeesése és mégis helytállása. Ken és Terry (Treya) ezen az embert próbáló időszakon át valódi sötét mélységeket járt meg, és igazi fényes átalakulásokat ért el. 
A nagybetegek és az őket gondozó szeretteik, valamint ezeknek a szerepeknek a lehetséges várományosai – szóval mi, mindnyájan – beletekinthetünk az ő vallomásaik, nekirugaszkodásaik és csalódásaik során a rákbetegek érzelmi hullámvasútjába. Helyenként a trágárságig menően szókimondó és a részletekbe belebocsátkozó üzenet ez a könyv minden sorstársuknak, akár a betegek, akár a betegek gondozói közé tartozzanak. 

A történet egyik rétege az egyensúly szüntelen keresését állítja elénk a lehetséges hozzáállások és a választható megküzdési stratégiák között.
Elfogadom a sorsom, vagy leküzdöm a betegséget?
Mindenben a hivatalos orvoslás képviselőinek rögzített protokolljai által előírt kezeléseknek és beavatkozásoknak vetem alá magam, vagy megpróbálok esetenként én dönteni, mi való nekem, és mi nem segít rajtam?
Elfogadom-e a környezetem által rám oktrojált hiedelmeket, hogy a betegségemet részben én is okoztam, vagy inkább képes vagyok felhagyni önmagam hibáztatásával?
És végsősoron, melyik a fontosabb: tenni vagy lenni?

Treya naplója:
Nagyon jól emlékszem a hozzáállásomra, amikor először ráébredtem, hogy emlőrákom van. Olyasmi volt, hogy: hát jó, ha meghalok, hát meghalok. Valamikor meg kell történnie. Nem rettegtem magától a haláltól, bár a hosszú és fájdalmas haldoklás perspektívája megrémített. Eléggé elfogadónak éreztem magam, szinte rezignáltnak, és mindez keveredett a tudatlanság félelmével és a felfedezés utáni sokk fájdalmával. De leginkább azt éreztem, hogy ha így kell lennie, hát legyen. 
Később azonban ez az érzés kezdett megváltozni. Ahogy utánaolvastam és több emberrel is beszéltem, úgy döntöttem, hogy ez az elfogadó magatartás veszélyes lehet. Félni kezdtem, hogy ha nincs bennem erősebb élni vágyás, akkor közelebb hozom a halálomat. Eldöntöttem, hogy nagyon határozottan és feltétlenül az életet kell választanom, hogy rá kell kényszerítenem magam az élet választására. (…)

Ezentúl megpróbálom egy kicsit könnyedebben és nem olyan mereven felfogni a dolgokat. Ez a merev felfogás vezet nálam a „vagy-vagy gondolkodáshoz”: vagy élni akarok, vagy meg fogok halni. Úgy látom, a könnyedség az „is-is gondolkodáshoz vezet”: vágyhatok arra, hogy éljek, és közben hajlandó lehetek az elengedésre, ha eljön az idő.
Ez egy új érzés, és még nem tanultam bele teljesen. Még mindig aggódom egy kicsit, ha fáradt vagyok vagy fáj a szemem. De elfogadóbbnak érzem magam, hajlandóbbnak arra, hogy bármi is történjék, végigcsinálom. (…)

Olyan ez, mint a borotva élén táncolni – próbálkozni, erőlködni, koncentrálni és fegyelmezettnek lenni – , s ugyanakkor csak létezni – nyitottan, megendegően, ellazultan.
Oda-vissza, oda-vissza.
Tudom, hogy kibillenek az egyensúlyomból – az idő nagy részében -, amikor ráébredek az erőfeszítéseimre, vagy amikor lustaságba süllyedek. Az aggodalmammal magyarázom, ha kibillenek az egyensúlyomból, ha túl erősen kapaszkodom az életbe. Felborul az egyensúly az élni akarás és annak elfogadása között, ami van. Trükkös. De így sokkal jobb érzés. Az aggodalom – egyszerűen és tisztán – csak „enni kér”.

Terry legidősebb gyermek, önkéntelenül próbált a család legidősebb fiúgyermekének szerepében férfias attidűtöt és sikerességet megélni az életében, a betegség idején fedezte fel igazán női mivoltának belső indításait és érezte meg annak ízét. Ebben az átalakulásban próbálta a tevékenység elé helyezni a létezés választását, ezeket a törekvéseit tükrözi új névválasztása. A spanyol Estrella (csillag) szó van a Treya alak mögött.
1987-ben felkérték, hogy beszéljen egy összejövetelen, (ennek a rövid, angolul elhangzott beszédnek a videó változata az interneten könnyen megtalálható), ezeket mondta:

Jó estét!
A nevem Treya Killam Wilber. Sokan közületek “Terryként” ismernek. A kezdetektől részt vettem a Windstar munkájában.
Öt éve, ugyanebben a hónapban, ‘83 augusztusában megismertem Ken Wilbert és teljesen beleszerettem. Mindig úgy hívtam ezt, hogy szerelem első érintésre. Négy hónappal később összeházasodtunk, majd tíz nappal az esküvőnk után kettes stádiumban lévő emlőrákot diagnosztizáltak nálam. A nászutunkat a kórházban töltöttük.
Az azóta eltelt öt évben kétszer volt helyi kiújulásom, és sokféle kezelést kaptam, mind a hagyományos, mind az alternatív gyógymódok terén. Idén januárban azonban felfedeztük, hogy a rák átterjedt az agyamra és a tüdőmre. Az orvosok, akikkel konzultáltunk, kettő-négy évet adtak nekem.
Ezért, amikor Tommy felkért, hogy beszéljek ezen a rendezvényen, az első gondolatom az volt, hogy: hiszen még beteg vagyok. A többiek, akik ma este itt felszólalnak, valamilyen módon legyőzték az akadályokat, vagy valami konkrét eredményt kovácsoltak életük kihívásaiból – ahogy hallani fogjátok Mitchelltől, egy kedves barátomtól, akit tizenöt éve szeretek és csodálok.

Rendben, gondoltam, még beteg vagyok. Akkor talán megnézem, mit kezdtem az életemmel a diagnózis óta.
Rákbetegek százaival dolgoztam tanácsadóként, telefonon és személyesen. San Franciscoban részt vettem a Rákbetegek Támogató Közösségének megalakításában, amely az ingyenes szolgáltatások széles skáláját nyújtja, és minden héten emberek százainak biztosít találkozóhelyet. Amilyen őszintén csak tudtam, leírtam a tapasztalataimat és belső kutatásaimat, oly módon, hogy sokan – állításuk szerint – hasznosnak találták, és hamarosan tervezem egy könyv kiadását.
De amikor tetteim listájának végére értem, hirtelen ráébredtem, hogy beleestem egy jó öreg csapdába: a sikert úgy értékelem, mint a fizikai egészség elérését minden gond ellenére, vagy pedig mint konkrét eredményeket a külvilágban.

Ehelyett azt érzem, hogy a nézőpont változása az, amit ma este itt ünneplünk, a magasabb szint választása, egy belső változás, egy belső döntés, amikor lényünk belülről változik  meg. Könnyű világi cselekvésről beszélni és azt elismerni, de engem jobban izgatnak a belső változásaim, az érzésem, hogy egészségesebbé válok, a fizikainál magasabb szinteken, a naponta végzett sprirituális munka által.
Ha elhanyagolom ezt a belső munkát, úgy találom, hogy ez az életemet fenyegető helyzet hamar ijesztővé vagy nyomasztóvá válik, sőt, néha pusztán unalmassá. A belső munka által – és elég széles körú az érdeklődésem, sokféle tradicióra és tanításra hagyatkozom – állandó kihívást és izgalmat érzek, és teljes mértékben részt veszek az életben. Úgy találom, hogy az előrehaladott rák érzelmi hullámvasútja csodálatos lehetőségévé válik annak, hogy gyakoroljam az egykedvűséget, miközben az élet iránti szenvedélyem egyre növekszik.
Az, hogy megtanultam megbarátkozni a rákkal, megtanultam megbarátkozni egy korai és talán fájdalmas halál lehetőségével, sokat tanított számomra arról, hogy megbarátkozzak önmagammal, úgy, ahogy vagyok, és hogy megbarátkozzak az élettel, úgy, ahogy van.

Tudom, hogy sok dolgot nem tudok megváltoztatni. Nem tudom kényszeríteni az életet, hogy értelme legyen, vagy hogy igazságos legyen. Ez a növekvő elfogadása az életnek, úgy, ahogy van, minden bánattal, fájdalommal, szenvedéssel és tragédiával együtt, egyfajta békét hozott számomra. Sokkal erősebb kapcsolódást érzek minden szenvedő lényhez, igaz módon. Az együttérzést sokkal teljesebben élem meg. És még kitartóbb vágyat érzek, hogy segítsek, ahol csak tudok.
Van egy régi mondás – népszerű a rákosok között –, mely így szól: “Az élet halálos.” Bizonyos módon szerencsésnek érzem magam. Mindig felfigyelek rá, hány évesen halnak meg az emberek. Mindig a szemembe ötlenek újságcikkek fiatal emberekről, akik balesetben vesztették életüket, régen kivágtam ezeket emlékeztetőül. Szerencsés vagyok, mert előre figyelmeztetést kaptam, és időt, hogy cselekedjek ennek hatására. Ezért hálás vagyok.
Többé nem hagyhatom figyelmen kívül a halált, ezért még jobban figyelek az életre.
(A mindig nagyon becsületes Treya itt füllentett, hogy családtagjait kímélje, nem kettő-négy évet, hanem kettő-négy hónapot mondtak az orvosok.)

Treya végigmegy egy olyan úton, amelynek során kelet és nyugat vallási és spirituális tanításaiból, örökségéből egyaránt merít. Mindent megvizsgáló és mindennel szóba álló „a la carte” szellemi, lelki „étlapja” többek számára talán visszatetsző lehet. Treya és Ken ugyanakkor számtalan kapcsolódást, megegyezést, az eltérő szóhasználat ellenére ugyanabba az irányba mutató tapasztalatok egész sorát fedezik fel a keresztény, a mohamedán vagy a hozzájuk igen közel álló buddhista misztikus hagyományban.

Treya naplója: 
Befogadom a félelmet a szívembe. Nyitottan fogadni a fájdalmat és a félelmet, átölelni, nem félni tőle, megengedni – erről van szó, ez történik. Ez a szenvedés, mely tudjuk, hogy mindig, állandóan változik és változik. Ettől a felismeréstől válik az élet csodává. Tényleg így érzem. Ha csak meghallom a madarakat az ablakom alatt, vagy átutazunk a vidéken, elégedettséggel tölti el a szívemet, és táplálja a lelkemet. Akkora örömöt érzek! Nem próbálom „legyőzni” a betegségem; beleengedem magam, megbocsátom. Ahogy Stephen Levine mondja: „A sajnálat az, amikor a fájdalmat félelemmel fogadjuk. Amiatt akarjuk megváltoztatni a pillanat természetét. (…)

De amikor ugyanazt a fájdalmat szeretettel érintjük meg, és hagyjuk olyannak lenni, amilyen, s megbocsátással fogadjuk félelem vagy gyűlölet helyett, akkor az maga az együttérzés.
„Kitárni a szívem.” Az utóbbi időben különösen Ken iránt éreztem rengeteg nyitottságot és szeretetet, ő annyira nyitott és jelen lévő, miután átment ezen a válságon. Azt hiszem, ez a gyógyulás lényege, akár meggyógyulok fizikailag, akár nem – meglágyulni a szívem körül, kitárni a szívem. Mindig erről van szó, nem igaz? Mindig erről van szó.

Az igazán végső kérdésekkel kapcsolatban engem vonz az a tágölelésű, kereső magatartás, amit ez a házaspár tanusít. Azt olvasom ki a történetükből, hogy mindegyikünknek meg kell találnia az egészen egyéni, saját útját, ami – több-kevesebb szenvedést és megpróbáltatást hozó szakaszokon át – a halálunkig vezet el.

Ken Wilber

Kenneth Earl Wilber II (Oklahoma City, 1949. január 31. – ) amerikai gondolkodó, aki elsősorban fejlődéslélektani, filozófiai, pszichológiai és hittel kapcsolatos munkáiról ismert, melyet összefoglalóan integrál elméletnek hív. 
Először orvostudományi egyetemre járt, de később ezt otthagyta, és biokémia szakon szerzett mesterfokú diplomát. Kiábrándult a tudomány anyagközpontúságából. Saját szellemi útjára lépve önállóan olvasta és foglalta szintézisbe a nyugati és keleti tudományos, filozófiai és pszichológiai irányzatokat.
1973-ban, 24 évesen írta meg első könyvét, amelyet 20 kiadó utasított vissza. A több tudományág ismereteit integráló könyvet „The Spectrum of Consciousness” (A tudat spektruma) végül 1977-ben adták ki. Ezzel a művel komoly elismerést és heves kritikát váltott ki. Azóta több mint húsz könyvet és számos esszét publikált.
Minden létező jelenséget négy szempont szerint vizsgál, külső és belső, egyéni és közösségi nézőpontok adják híres quadránsainak sarkait.