2010.10.21/14:09:28 

A kultúránk és hitvilágunk személyes belső és külső tapasztalatokkal alátámasztott nézetrendszeréből mi mindent látok hitelesnek és mi mindent hamisnak? 
Nagyon erősen érzem, nagyon fontos élményem az, hogy nem volt mindegy a Gondviselés interpretációjának átalakulása bennem. Sarkalatos dolog. Amint kivettem a rendszerből a személyes és abszolút jóindulatú, valamint teljhatalmú Gondviselő elméletét, átadta a helyét a nem igazságos, nem teljhatalmú „Egésznek”, „Természetnek”, „Univerzumnak”, amelyet mégis éltetőként, megtartóként, „jó”-ként ismerhetek fel, belesimulhatok a „nemlétező tenyerébe”. Mi volt ebben felszabadító? Az elmélet és tapasztalat között túlzottan nagy ellentét feszült, hittel, misztériummal kellett áthidalni, összeragasztani össze nem illő részeket. A Mindenható Úr, a történelem jóságos és hatalmas, végtelenül bölcs és határtalanul igazságos, ugyanakkor irgalmas és könyörülő Kormányzója nincs, filozófiai kreatúra, nagy vágyaink kivetítése, Vele kapcsolatos valódi tapasztalatainkat pontatlanul, részben hamisan értelmezzük. 

A másik dolog, ami nagyon ide tartozik a világkép gyökereihez, hogy anyag és anyagon túli szétválasztása és szembeállítása ugyanígy az örökségünk része, de maga is bizonyítatlan feltételezés. A szorosan vett csalódott kérdés felvetése, hogy „csak matéria?” már belement ebbe a szembeállításba. A matéria mibenlétére, eredetére, elsődlegességére, „abszolut” voltára nézve akkor valami vulgáris materialista felfogást feltételezne. Ami korántsem látszik jogosnak és megalapozottnak. 
Mai eszemmel nem tudok már haragudni erre a szemléletre, hiszen, mint ellenhatás, én elismerem, jogosan keletkezett.  

2011.07.27 14:32:38  

Az a legnagyobb baj velem, – az a legnagyobb szerencsém – , hogy nagyon tudok hinni a vélekedéseimben, teljes érzelmi beleéléssel. A gyerekeinktől és menyeinktől, vőnktől visszakapott pozitív visszajelzések és az összetartozás, a jóakarat átélése nekem azt mondja, hogy – lehet, etikailag helytelen, mégis – nagyon boldogító ez az életmód, ahogyan mi csináltuk. Abban is eléggé hiszek, hogy ez fontos útravaló a leszármazottaknak, a boldogság élménye, mert kedvet csinál nekik, bátorságot kölcsönöz talán a saját felnőtté válásukhoz, életükhöz. 

Köröskörül minden tekintetben optimum talán nem is létezik, de az bizonyos, hogy édesapánktól olyan útravalót tanultam, ami kevéssé a hosszútávú saját tervezést, sokkal inkább a folyamatos megfelelést és helytállást állította a gyakorlat középpontjába. Egyfajta készen álló jelenlétet. Azt, hogy megértem, hogy mire van szükség, most mi a helyes, most mi lenne a megoldás, most mit várnak tőlem a szeretteim, a helyzet. Sokszor megalkuvást várt el a helyzet. Jól esett volna igényesebbnek lenni, szebbet, jobbat létrehozni, mégis mindig az olcsóság, a gyorsaság és a praktikus minimális megfelelés volt az első helyen. Az „ahogy lehet”, „amit lehet”. Most nagyon foglalkoztat egy lényegtelen részletkérdés, vajon hasonló hatást teszek-e a többiekre, mint amilyet gondolok tenni. Nagyon gyanús, hogy itt van egy eltérés és főleg, hogy magamról is a valóságostól eltérő képem van. 

2011.10.04 16:32:26 

Érdekes felismerésekre jutottam mostanában az enneagram ismételt elővétele után, rájöttem, hogy mégis hogyan, miként működik ez a hármas típus. Nem hízelgő, de hasznos felismerésnek tűnik, talán egyszer-egyszer fékezni tudom majd az ingerültségemet. És más értelmet nyert élettörténetem némely korábbi fejezete.

Amikor először olvastam a hármas típus színlelő magatartásáról, heves elutasítás volt bennem, ez biztosan nem én vagyok. Ott volt egy ábra, az arcára tapadó, alig leválasztható álarccal … ilyen lennék én? Aligha. – véltem.
Mentségemre szolgáljon, hogy azért nem tűnt színlelésnek, mert őszintén azonosultam – amivel éppen kellett. Jószándékú, őszinte, azonosuló színlelés vajon kevésbé ártalmas? 

2011.11.24 13:05:30 

Azt figyelem meg az embereken – és magamon – hogy van bennünk egy vágy, egy igény arra, hogy másokkal azonos dolgokban higgyünk, legyen közös gondolati, eszmei alapunk, ebből a közösségvállalásból létrejön közöttünk valami delejes mező, ez segít nekünk összefogni valamiért, ebből energiát nyerhetünk. Teljesen tudománytalan ez a vélekedésem és mégis egészen bizonyosra veszem, hogy létezik ez a hatás. És – sajnos – nemigen számít a hatás szempontjából, hogy mennyire valóságos a közös tartalom. A nagy kultúrák és civilizációk sorsa ezt látszik igazolni, amikor felépül egy közös vallás, vélekedés, hit, meggyőződés, akkor jól és hatékonyan működik a társadalom. Lehet ez a közös tartalom részben negatív is. Közösséget alkottak a náci mozgalmak is, egy másik oldalon most is közösségteremtő erő Izrael sovinizmusa is, a táltosképzők, a leggázabb ál-egyházak is megadják ezt a „valahová-tartozás” élményt és a közösségből fakadó belső energiát. 
Az is foglalkoztat, hogy az egyén lelkében, érzelemvilágában dől el, hogy ő hogyan és mihez csatlakozik, mintha felhőkben létezne a közös tudattalanban ez a közösségi élmény mező, ami bennünk a legmélyebb bevésődésekkel találkozik, megtalálja a legmélyebb vágy a maga párját, táplálékát a közösben? Aki lelkesen elmerül ilyen vallásos hitben, közösségi azonosulásban, az érett felnőttből sokszor mintha visszalépne gyermekivé. Szép dolog, jó érzés visszatérni a bennünk élő gyermekhez, de ez vajon egyértelműen valóságos kibontakozás és érés-e? Nagyon gyanússá lett nekem, hogy nem feltétlenül. 
Hétköznapi módon tréningeken próbálják felébreszteni a csapat-szellemet, gyakorlatok, megpróbáltatások során megszületik (vagy kialszik) a kívánt, hatékony együttműködés, közösségvállalás, egy mindenkiért, mindenki egyért, a „team-spirit”. Szükséges ez a közös teljesítmény érdekében, hogy erőinket egyesíteni tudjuk, hogy képességeink egymáséit kiegészítsék és ne rombolják. 

Az enneagram típusom (a környezetet visszatükröző színlelés, csalárdság) engem is foglalkoztat. Lehetséges, hogy életem sikertelen maradt volna, ha nem sikerül ennyire elszakadnom a neveltetésemtől, ha megmaradtam volna a számomra kijelölt keretek között. Hogy talán ez mégis egy esély, hogy önmagam lehessek.

Ilyen azonosulási kísérlet és válság volt a focolare is, talán az is egy projekt volt, teljesen vonzónak és jónak ismertem fel, megpróbáltam beilleszkedni, azonosulni, teljesíteni? És nehéz volt levenni az álarcot, kerestem, hogy melyik, hogy mi a valódi.

Így kerestem a kapcsolatot Gyurka bácsival is, amikor Emil keretei szűkek lettek, a Bokorban szabadabbak a keretek, de ott sem tudtam megmaradni, lázadásom kivitt onnan is. Persze a Bokor egy reális lehetőség, ha valahová mégis szeretnék tartozni, talán nem belül, de mégis oda kapcsolódva, kicsit talán megalkudva a lázadásom egy-egy tételével?  

2013. 01. 16. 16:46, 2013. 01. 17. 16:38 

Katolikus neveltetésem (és saját szülői gyakorlatom) okán is nagyon foglalkoztat, hogy a „hiszekegy” fokozatos rövidülése számomra véget ért, mára teljesen elfogyott. Annak ellenére, hogy sok tekintetben én továbbra is nagyon hívő vagyok, maga a kapott, megharcolt, fejlesztgetett, ápolt, őrzött vallási hittartalom kiürült, mert teljes egészében átköltözött a mítoszok világába. Azon gondolkodom, hogy a vallási tanítások konkrét mítikus állításaikon túl, – mintegy azok által és sokszor közvetve – olyan közös értékeket is felmutatnak, melyek bizonyosan jelen vannak a kollektív tudattalan terében. Mindnyájunké ez a közös szellemi kincs, ehhez hozzá tudunk kapcsolódni, sőt legményebben ülő bevésődéseink válaszolnak ennek üzeneteire. A ráhangolódás ezekre a tartalmakra a hazaérkezés élményével ajándékoz meg.