… múltkori beszélgetésünk ürügyén próbálom felszínre hozni sejtéseimet, gondolati kísérleteimet, bocs, ha úntatlak.

Persze, meg is ígértem, hogy szemügyre veszem ellenvetésedet.
Aztán az is igaz, hogy annak idején elég hamar megsejtettem, amikor ezen a gondolati ösvényen indultam el, hogy itt választanom kell, és valódi kérdés, hogy szabad-e ez a választás. Megéri-e a kockázat? Mennyire valódi a kockázat?

Megpróbálom először most másik irányból megvilágítani, hogyan jut eszébe egyáltalán akárkinek ilyen marhaságokra gondolni. Úgy kezdődik, hogy radikális belső kiüresítésről, teljes elengedésről van szó. Mindjárt az első gesztus ilyen problematikus, önellentmondás. Mégis, ha meg merted tenni, utána már nagyon vonzó, attól kezdve már érzelmileg valójában elfogult vagy, olyasmit találtál, amiről nehéz lenne lemondani, elutasítani. Ha választani kell a két dolog között, már választottam is.

Az ezzel a baj, hogy hiába beszélek erről, nem tudom pontosan leírni, körülhatárolni, hogy mivel találkozol, hová jutsz a teljes elengedés, a belső kiüresítés gesztusa által. De utalásszerűen annyi bizonyos, hogy esélyt ad arra, hogy személyed magjával és az ott valahol már összeérő lényegekkel kerülj kapcsolatba.
Nem szerencsés szokásos fogalmakkal megnevezni, kimondani, hogy mi az a valami, ami ott vár. Isten? Lélek? Közös tudattalan? Személyes tudattalan határa? Nyilván az irodalom szerint az imádsággal, a gondolatokon túli szemlélődő imádsággal rokon jelenségről kellene beszélni, de ki határozhatja meg pontosan, hogy az ilyen imádságban végülis mi történik? Ha megválaszolod, megszemélyesíted és kimondod, hogy szerinted ki, milyen „ő”, milyen módon írható le a hatása, tevékenysége stb. már bele is tuszkoltad a saját koncepciód fogalmi rendszerébe.

Itt térek vissza a helyes lelkiismeret szerinti élethez. Az az én bánatom, hogy ameddig ez teljes prioritást élvez, már nem fér bele a fenti gesztusba. Ott ül ez a követelmény, ez a prioritás, és nem engedi érvényesülni a teljes elengedést. Nem a szóhasználat fontos. Mindegy, hogy megvilágosodásnak, tudatára ébredésnek, vagy minek nevezed, a lényeg az énnek egy ilyen kvázi eltüntetése, mintegy halála. (meghal és új életre támad) Rímelnek a dolgok, de ugyanazok a szavak az egyik fajta alapállásból nem ugyanazt jelentik, mint a másik irányból nézve.

Nem hiába írtam a tárgyba, hogy dadogás, mert keresem a megfogalmazás lehetőségeit. Engem is megszeppentett maga az ötlet: milyen kapaszkodóm marad, ha a kezemmel mindent elengedek? Nem a semmibe hullok bele? (semmi / egészen semmi / nirvána?) De egészen biztosra veszem, hogy maga a tapasztalat nincs korhoz, égtájhoz és kultúrához kötve, számomra ezer dolog rímel akár hindu, akár protestáns, akár mohamedán beszámolókat hasonlítasz össze. Te talán úgy nevezed meg ezt, hogy misztikus tapasztalat. Számomra maga ez a kifejezés is félrevezető, leszűkítő. De ha nincs jobb szavunk, nevezzük annak. Az, amiről én beszélni próbálok, egészen hétköznapi dolog, ezért nekem túl ünnepélyes és titokzatos ez a kifejezés.

Még egy másik módon is teljes zavarban vagyok. A lélek indítékai, amíg a gondolatból tett lesz, nagyon összetettek. Nyilvánvaló tapasztalatom saját múltamból, hogy egyes dolgokat sajnos nem önmagukért, hanem valamilyen félelem hatására tudtam megtenni. (megint a félelem) Például azért, mert féltem a sikertelenségtől, vagy csak attól, hogy nem tudnék a tükörbe nézni, vagyis az önbecsülésem sérelmétől féltem. Egy másik elem, amikor egy eszme magával ragad, egy példa vonz, jót teszek valakivel, hogy az eszmét vagy az Istent szolgáljam, vagy hogy én is közelítsem a példaképet.

Mondhatom, nekem kapóra jönne, ha működne az a belső szabadság, ami nem ilyen dolgokra volna tekintettel, hanem olyan mélyre húzódna vissza, ahol, ahonnan belülről áradna a tiszta jóság. Mindegy a forrása, végülis erről lenne szó.
Lehet igazad, hogy ezt én még csak nem is sejtem, hogy ez mi, ez milyen, de valóban ez vonz.

Remélem, elég homályos voltam – most meg is könyörülök rajtad, abbahagyom a dadogást.