Göd, 2017.11.05
Bárcsak a vallások felhagynának minden biztos tudásuk birtoklásával, és hagyományukat olyan költészetként értelmeznék, ami abban segíti az embereket, hogy ihletett állapotba kerüljenek, és belső lendületet merítsenek legjobb önmaguk kibontakoztatására és az embertársaik szolgálatára!

Valamiképpen talán az történhetett, hogy sok vallási hithirdető, aki a saját felekezetének lelki-szellemi kincseit, tovább hagyományozott tapasztalatait értékesnek ismerte meg, éppen csak egy kicsit hibázott, saját becsületeként is értelmezte, hogy mindez hitelesen igaz, egész emberként odaadta magát az ügynek, a tannak, személyes presztízsévé vált, hogy azt minél plasztikusabban tovább tudja adni, azonosult azzal, amit hirdetett. Ezen a ponton már megszűnik az észszerű kontroll, becsület és hűség dolga minden, így szent és sérthetetlen. És mivel felbecsülhetetlenül nagy értékekről van szó, saját testi élete – vagy éppen másként vélekedő embertársainak jóléte és élete – a tanok értékéhez képest elhanyagolandó, nem számít.Az egyértelműen jó ügy érdekében a saját, még az elődeinél is tisztább felismerései, erősebb meggyőződése, belső tapasztalata nemhogy megengedte, csaknem kötelezővé tette számára, hogy a kapott tanítást szükség szerint kicsit kiegészítse, továbbfejlessze, kiigazítsa, ahol azt nem találta eléggé egyértelműnek, ahol az elmaradt a szívében izzó, parttalanul magasratörő eszményeitől.

Mint amikor egy uralkodó igazán odaadó hívei egymással versengenek abban, hogy jótevőjük dicsőítését sosem lehet elég magas fokon űzni: amíg léteznek a jelzőknek, dicső tetteknek addig fel nem sorolt fokozásai, addig a dicshimnuszok mindig tovább fejleszthetők. Sok ilyen dolog van, ami az eredeti példaképtől („vallásalapítótól”) – akire a vallás követői, továbbfejlesztői és a hagyomány hivatkoznak – valójában teljesen idegen, nem más, mint rárakódott költői túlzás, valamint a költői túlzások értelmezésére és megokolására szolgáló elméleti felépítmény.

Ennek a történelmi gyakorlatnak megvannak a csodálatos kulturális gyümölcsei, ezek a költői képek testet öltöttek a művészetekben formaként, képként, épületként, irodalomként, muzsikaként, és az emberek képzeletében még láthatatlanul is megszámlálhatatlan módon. És ugyanakkor, másfelől, sok-sok esetben rengeteg szenvedést és kíméletlen háborúságokat is okoztak, az összes eltérő, ihletett irányzat követői között vallási türelmetlenségként megjelenve, az igaz hit védelmezéseként, az egyedül igaz Isten becsületéért saját és/vagy mások életét odaadva/kioltva.

Érdemes megállni és megfontolni, hogy egy térben és időben tőlünk távoli kultúra meseszerű, számunkra elképzelhetetlenül bonyolult és összetett vallási mítoszait mi milyen idegenül nézzük, sokszor mennyire furcsa számunkra, hogy azok az emberek ezekben a zavaros történetekben és kiejthetetlen kifejezésekben milyen belső kapaszkodót, vigasztalást, értelmet találhattak, találhatnak. Nagyon indokolt lehet egy nyitott, a költészetre ráhangolódó tekintet, ami megengedi, hogy elérjenek bennünket annak a miénktől különböző hagyománynak a belső áramlatai, éltető ereje, másfajta tapasztalata és bölcsessége.

És talán még ennél is indokoltabb, hogy saját vallásunk hagyományát se tekintsük becsületbeli, intézményes, véglegesen kinyilatkoztatott és kőbevésett, bizonyosan tudható axiomatikus igazságoknak, hanem olyan meghívásnak, ami belső fejlődésre, saját tapasztalataink szüntelen felülvizsgálatára, a legjobb belső indításaink követésére és kibontakoztatására serkent. Azt remélem, hogy amikor ezt az utat járjuk, ez embertársainktól nem elválaszt, hanem velük inkább összeköt, saját szívünkben sem a feloldhatatlan belső feszültségek fokozódnak, hanem egyre inkább teret nyer a békesség, a harmónia, az egészben látás is. Sokkal többet nyerhetünk egyéni és közösségi vonatkozásban is, mint amit veszítünk: csak hamis önelégült felekezeti magabiztosságunk vész el, amiért nem kár.