Göd, 2017.12.4.

Hol van a határ a kívánatos értékválasztás, a döntésnek megfelelő egyértelmű elköteleződés és a veszélyessé váló (igen sokszor vallási) rajongás között? Napjainkban ez igazán érzékeny kérdésnek tűnik, a mai közbeszéd erről gyakran sarkosan különböző állásfoglalásokat tükröz, ugyanakkor a saját belső ítéletünk is mintha elbizonytalanodott volna.
Hiszen egész neveltetésünk arra szólított fel, hogy radikális döntést hozzunk a jó mellett, az a beállítódás, ami nem elég határozottan egy irányú, az langyos, utálatos, megvetendő. Az se hideg, se meleg. Öregedő fejjel – meg nem tagadva az egészen egyértelmű választások vonzó voltát – már sejteni vélem, hogy a gyökeres elköteleződés nagyon komoly veszélyeket is hordozhat, hacsak nem párosul rugalmas nyitottsággal és az együttérzésre való szüntelen készséggel is.
Vajon hol van az a kritikus pont, ahol a radikális értékválasztás olyan elvakultságba fordul, ami egyetlen csúcsérték bűvöletében az összes többi, ki nem tüntetett értéken lazán átgázol? De miért vagyunk hajlamosak ebbe belecsúszni, milyen külső és belső tényezők játszhatnak szerepet e kisiklás irányában?
Nem vagyok a válaszok birtokában, csak fontolgatom a felmerülő lehetőségeket, és közben azt tapasztalom, hogy az egyik feltett kérdés rendre maga után vonja a következőt. 

Példabeszédek és tanítások hívnak meg arra, hogy különböztessük meg az értékeket, válasszuk az egyértelműen legértékesebbet: merjük követni az elrejtett kincset vagy páratlan igazgyöngyöt találó emberek példáját. Én úgy értelmezem ezt a felszólítást, hogy az értékteljességet kell keresnünk, s ha azt végre megleljük, nem kell félnünk odaadni bármi részlegeset, ami addig a sajátunknak tűnt. 
Ha a szívünk sebzetten megosztott, sokféle vonzódásunk és eltérő vágyaink ide-oda rángatnak. Ha elindulok errefelé, akkor attól a másiktól csak távolodom, pedig attól sem tudok, akarok elszakadni. Ez a fajta belső feszültség tényleg nem kellemes, könnyen ördögi körbe hajszolhat bennünket. Ez lehet sebezhetőségünk egyik forrása, ki ne szeretne ebből szabadulni? Olyan jó belekapaszkodni akár a saját bensőnkben felmerülő „megváltó” elméletbe, akár egy akármilyen guru által felkínált megmentő eszmébe, csak hogy végre ki tudjunk lépni meddő kínos habozásunk útvesztőjéből.

Gyakran sokszorosan megnehezíti nyitott és elfogulatlan tájékozódásunkat a kedvezőtlen, kilátástalan körülmények ezer béklyója. Sokan belefáradnak a megoldhatatlan gondokba, a nélkülözésbe, a hátrányos megkülönböztetésbe, a kívülállásba, a befogadásuk, elfogadásuk megtagadásába, méltatlan, megalázó, fájdalmas magányosságukba, állandósult frusztrált tehetetlenségükbe. Ki ne szeretne gyökeres változást ilyen helyzetben és lelkiállapotban? Ki ne akarna tenni akár valami nagyot mindezek ellen?

Vannak olyan közismert radikális válaszok, melyek tálcán kínálnak gyors és egyértelmű megoldást – valamilyen eszmei konstrukcióba illeszkedve – választ kereső, szenvedő, sóvárgó szívünk számára, bár távolról sem értékteljességet kínálnak, csak kiragadott, részleges, valamely csoport vagy vélekedés által szentesített és abszolutizált gondolatot, akciót, utat. 

További, nagyon mélyről előtörő, nem is igazán személyes erők is szerepet játszhatnak abban, hogy hajlandók vagyunk elfogadni ilyen rövidzárlatos, partikuláris értékeket életünk megoldásaként. Az egyik maga a bennünk eredetileg vészreakcióként feltámadó zsigeri erőszakosság. A minket vagy csoportunkat ért támadás kivédésére egészen mélyről viszont-erőszak reflex válaszok indulnak meg bennünk, gyorsabban, mint a gondolat. Az egyik ember számára fontos, hogy ezeket rendre a testvériesség és méltányosság felügyelete alá vonja, a másik pedig esetleg mindent elkövet, hogy tanítványaiban, követőiben ezeket a viszont-erőszak reflexeket biztassa, kiélezze, felkorbácsolja, a közösség vagy az Úr érdekeivel szentesítse.

A másik ilyen örökségünk őseink gyakorlata. Mennyi mindent feláldoztak eleink, akár embereket is, hogy elnyerjék az istenségek, a természet kiszámíthatatlan erőinek jóindulatát. Jó tudnunk, hogy ez a pusztító kulturális hajlam mélyen bennünk is jelen van. A bensőnkben születő nagy indulatok és lendületek nem feltétlenül mindenestül jók, nem szentesíti bármilyen kezdeményezésünket csupán az, hogy nagy áldozatot kell hoznunk érte!

És még itt van a legnehezebb kérdés is, a problémakör szíve, az értékteljesség kérdése. Nem volna célravezető egy mozdulattal félretolni: ami az egyiknek érték, az a másikat esetleg hidegen hagyja. Az sem jó megoldás, ha egyáltalán nem választunk, vagy nagyon gyakran váltogatjuk döntéseinket. Az életünk mindenképpen lepereg, vonzóbbnak tűnik azt a választott értékeink szolgálatára felhasználni, mint hagyni, hogy az időnk és az erőnk az elszalasztott lehetőségeink között habozva lassan szétforgácsolódjon.

Vallásos emberek az értékteljességet gyakran egyszerűen vallásuk Istenével azonosítják, vallási érzékenységünket sérti is, megbántódunk, ha ezt valaki megkérdőjelezi, feltétlenül helytálló voltát kétségbe vonja. Hiszen filozófiai és személyes érzelmi alapon is ez jóformán az abszolút Isten egyik definíciója, hogy Ő az összes elképzelhető érték teljessége. 

Nem kell messzire mennünk sem térben sem időben, hogy felismerjük, beismerjük, hogy ez az értékválasztás önmagában sajnos nem óv meg bennünket mások leigázásától, más embertársaink értékeinek sárba tiprásától. A háttérben azt az összetett jelenséget vélem felfedezni, hogy önmagában az ember – Isten viszony aszimmetrikus volta is már veszélybe sodorja az elfogulatlan megfontolást, amit Isten véleményének vélek, az messze felülírja a saját – akár józan – belátásomat. Nehezítve van ez még azzal is, hogy a vallások tanítói, egész hagyománya kész magyarázatokkal szolgál: megmondja, mi az Isten akarata. Sokszor még azt is, hogy Istennek mi a véleménye a többi vallás híveiről. Sőt, csaknem minden vallás a saját útját a legjobb útnak tudja az Isten és az emberi közösség szolgálatában.

Az értékek vetélkedésében egyfajta figyelem elterelő zsákutcának találom azt a szembeállítást, hogy az e világi, mulandó létünk nem igazán fontos, egyedül a halál utáni örök élet az, ami mindent megér. Ez vonzó érv azok számára, akiket életük azonnali feláldozására akarnak rábírni. Annak örülnék, ha emberi kiteljesedésben megoldott, becsülettel végigélt élet lenne az elsődleges cél, szinte függetlenül attól, hogy ki, mit gondol a halál utáni időszak részleteiről.
Amíg egyes közösségek erre nem is tudják egységesen rászánni magukat, a felelősen élni akaró érett ember nem takaríthatja meg azt a hozzáállást, hogy az általa választott legfőbb értékek mellé egyenrangú társként felveszi az összes ember, a teljes emberiség, sőt a természet javát, a világ emberivé tételének programját, saját életének speciális értékei kibontakoztatása által ezeknek az egyetemes értékeknek a szolgálatát. Akinek az a megfogalmazás áll közelebb, az immanens Isten országát, abban az értelemben, ahogyan a Názáreti Jézus szívében ez élt.

A csúcsérték melletti radikális döntés elengedhetetlen kiegészítői az a tág ölelésű nyitottság, amibe mindenki belefér, és az együttérzésre való szüntelen készség, feltétlenül beleértve a saját magunkkal való együttérzést is.