Göd, 2017.12.12.
Nem hagy nyugodni mindaz, amit az írás első változatában mind elhallgatok.

Két oka van ennek a rejtőzködésnek: az egyik az aktuális politikai vonatkozások szövevénye, a másik a belső bizonytalanságom, ami nem szüntethető meg egy csapásra.

A politikáról csak annyit, hogy sokféle radikális programmal lépnek fel pártok és csoportok akár a szociális helyzetről, a társadalmi gondoskodásról, akár a hagyományos értékek mindenek feletti tiszteletéről, a nemzeti önrendelkezésről vagy az országok hatékony uniójáról, a fejlett és fejlődő országok viszonyáról, akár a nemek közötti egyenlőségről, a különleges nemi identitások elfogadásáról, az azonos neműek párkapcsolatainak elismeréséről, akár a környezetvédelem, a globális felmelegedés okainak megszüntetéséről, vagy kiemelten például a művi abortusz engedélyezéséről vagy megtiltásáról legyen szó, és e témák felsorolása tetszés szerint folytatható, szinte a végtelenségig. És ezek a – gyakran egymást kizáró – hívó szavak a radikális értékválasztás értelmében tényleg gyökeresen szembeállíthatják híveiket. Nézeteikhez való ragaszkodásuk és a politikai színtéren való markáns megjelenésük olykor a saját állásfoglalásuk abszolutizálását jelenti, sőt, sokszor zsigeri gyűlölködésbe fordul, már-már egymás életének fenyegetésével.
Meg hát itt van a terrorizmus, annak az államilag, az igazságossággal és a méltányossággal szemben, nyers erő által szentesített, professzionális formái, mind a gazdasági, mind a jogi, mind a katonai erőszak teljes fegyverzetének birtokában, a másik oldalon pedig a hangosan elítélt és kárhoztatott „kispályás” terrorizmus, ami a maga – másként, ugyancsak teljesen elfogadhatatlan – eszközeivel a nemzetközi állami erőszakkal szemben lép fel. Mindkét terrorizmus szívesen tetszeleg saját vallásának köntösében, az isteni és sátáni oldalak szerepeit a maga nézőpontjából osztva ki.

Mindez nagyonis itt van a gondolatainkban, az érzéseinkben, amikor a radikális értékválasztás témája foglalkoztat, és óvatosságra, egyfajta együttlátásra hív fel: arra, hogy ne álljunk meg egy tapasztalt értékkonfliktus szintjén, próbáljunk meg mindig még tágabb összefüggést keresni, a szembenállás elviselése mellett közösséget is átélni a szembenállókkal. Legalábbis feltételek nélkül elismerni a gyökeresen eltérő nézetet képviselők teljes emberi értékét és méltóságát. Ezt a megközelítést maguk a szembenállók sajnos gyakran harcuk elárulásának élik meg. Nagyon valószínű, hogy a felsorolt vagy hasonló kérlelhetetlen szituációkban érintett személyeknek nem a legmélyebb emberi lényege, benső teljessége nyilvánul meg, hanem csak önérvényesítő, saját méltóságáért mindenre kész „én”-je hallatja a hangját.

És még e kiélezett közösségi-politikai színtérnél is sokkal kényesebb ügy az, hogy ez a radikális értékválasztás hogyan működik belül, a szívünkben.
Amióta az eszemet tudom, egész neveltetésem eredményeként alapjában vallási jellegű és indítású volt a saját értékválasztásom. Később tanultam meg megkülönböztetni a profán megalapozású emberi értékességet az Isten tekintélyére hivatkozó vallásos megfeleléstől. 

Már ez a mondat is ellenkezésre indíthat sokakat, mégis ez igaz rám. Mert jelen volt egy lényegében kész normarendszer, azzal az elvárással karöltve, hogy a normarendszernek való megfelelés mintegy belépőül szolgálhat a mélyebb Istenkapcsolat felé, a személyes megszentelődés útján. 
Így nem volt teljesen világos a határ megfelelés és értékkövetés között. Ráadásul ott volt az a bátorított érzület, hogy Isten akarata, rám vonatkozó konkrét elvárása felülmúlja az én vágyaimat és elképzeléseimet. Egyfajta gyermeki, belesimuló magatartás volt ajánlott, szent engedelmesség. Ha bensőnkben némi tiltakozás és ellenkezés született, ott volt a „tagadd meg magad” ajánlása, követelménye. És hozzátehetjük, hogy az igazi kontrasztot üdvösség vagy kárhozat dilemmája szolgáltatta fekete-fehér háttérként. 

Nem akarom elhallgatni, hogy benne lehet maradni ebben a rendszerben érett felnőttként, figyelmemet most mégis saját korlátolt tapasztalataim felé fordítom, hogy felmerülő kérdéseket, útelágazásokat mutassak fel. Amikor elakadtam a személyes fejlődésemben, magam körül járást tapasztaltam, nem egyszer született olyan belső indítás bennem, hogy ha lemondanék erről, vagy szakítanék azzal – a számomra fontos – dologgal, talán azonnal megtáltosodnék, lelki életem megújulna. De most se tudom biztosan, mi volt vajon a végső indíték, egyfajta becsvágy, legalábbis valami megfelelési kényszer, vagy maga az érték vonzása? És honnan tudhattam volna, hogy tényleg Isten elvárása, sugallata mozgat vagy a saját elképzelésem? De a belső feszültség jelen volt, jelen maradt. Mások véleménye és egyes újszövetségi iratok üzenete alapján ez a belső feszültség elfogadott, szinte helyeselt, le kell győznöd önmagadat, hogy elérd az igazi céljaidat. A választott értékek versenyében a csúcsérték maga mögé utasítja a többit.

Csak már életem derekán kezdtem el gyanakodni, hogy ezt az értékversenyt nem helyes abszolutizálni, és talán még fontosabb valamennyi harmónia, mint a szembeállítás és a döntések sarkossága (a radikalitás). Jó tanítómesterem volt ebben a gyereknevelés helyzeteiben a mély együttérzés a gyermekekkel, sokszor ösztönösen a gyerek oldalára álltam, úgy gondoltam, hogy nem szabad valamiféle önzetlenséget, lemondást rákényszeríteni az alakuló gyermekre, esélyt kell adni a saját vágyainak, engedni, támogatni, ha úgy tetszik elmenni vele kényeztetésben egy darabon, ahol már biztos szeretettségében bátrabban tud majd dolgokat elengedni, átengedni, osztozni.

És itt van az a kérdéskör, hogy ki, milyennek ismeri meg vallása Istenét, hogyan alakítja személyes Isten-képét? Elég hamar kezdtem személyesen testreszabni ezt a belső eszményt, zárójelbe, idézőjelbe tenni néhány dolgot, ami összeütközésbe került elképzeléseimmel, eszményített, szeretett ideálommal. Fontosak voltak ezek a dolgok, a személyesen kialakított Isten-kép a legmélyebb belső ideák foglalata, teljessége.

A (Bulányi) Bokor lelkisége hatása alatt foglaltam állást a kicsiség, a szolgálat, az osztozás mellett, és ezeket a tulajdonságokat, a feltétel nélküli elfogadást, a teljesen ingyenes mély szeretetet és a legjobbak ajándékozását tulajdonítottam Istennek. Mindenhatóság helyett a mindent adást hangsúlyozva, elvetve áldozat és megváltás teológiai elméleteit. Ennek a bensőmben felépült eszményi Istennek a becsülete nagyon fontos volt számomra, szinte személyes bántásnak éltem meg, ha valaki a katolikus tanításra hivatkozva olyan tulajdonságokat és tetteket tulajdonított neki, ami a bennem élő képpel nem volt összeegyeztethető.
És ami tényleg lényeges ezen a ponton, hogy a belső fejlődésnek, saját óhajtott kibontakozásomnak is ez a kép lett a célkitűzése, akkor leszek egész, ha erre a képre kezdek hasonlítani, ha én is olyan módon viszonyulok mindenkihez, ahogy a „példaképem”.

Az egyház tanítói tekintélyével és a tanítások költői túlzásaival együtt a személyesen velünk konkrétan törődő Isten képe is szertefoszlott, életem beállítódásának és irányának vágya, törekvése mégsem változott meg igazán, ma is az ingyenes, feltétel nélküli, minden embert magához ölelő jóság vonz, úgy látom, hogy ez valójában az ember legbelső vágya is, ebben az irányban tud megvalósulni a hiteles értékes lényegünk.

Radikális értékválasztásként egyetlen vallás konkrétan bemutatott Istene sem elegendő, megfelelő útmutató a helyes emberi cselekvéshez, ha részleges marad, ha kizárólagos csoportokra vonatkozik, ha varázsló tettek jellemzik, ha kevesebbel beéri, mint az összes ember legigazibb java. Nem az a kérdés, hogy hirdetünk-e egy Istent, hiszünk-e egy Istenben, az igazán lényeges az, hogy mit feltételezünk róla, és tudatában vagyunk-e annak, hogy megismerésünket és elméleteinket ez a téma valójában meghaladja. Csúcsérték választásunk vonatkozzon inkább arra, hogy miben keressük megvalósulásunkat, emberi kibontakozásunkat, életünk értelmét. És ebben lehetőleg öleljük magunkhoz minden embertársunkat és egész világunkat is.