1. Milyen érzést kelt bennem az univerzum térbeli – és bizonyos értelemben időbeli – elképzelhetetlenül, szinte végtelennek tűnő kiterjedése?

• a teljes univerzum tudata valahogy azt az érzést erősíti, hogy akármilyen speciális a Földi bioszféra, valahogyan az egészhez tartozunk. Bármilyen csodálatos a tudatosság, a magunk és a világ valamelyes megismerésének képessége, azt nem tudom elfogadni, hogy csak mi, csak most, csak itt, csak nekünk, csak értünk -ugyanakkor bennem ez nem több, mint gyanú, az ésszerűség kísértése.

2. Hogyan bírkózom meg a kicsiség felé haladva az anyag elemi részecskéiről való képpel, mit mond az a bizonytalanság, hogy hol hullám, hol részecske, milyen végtelenül kicsi a részecske a körülötte lévő térhez képest, mennyire hasonló a mikro- és a makrovilág – ha ugyan tényleg hasonló? Belegondoltam, hogy a nagyon különféle anyagok ugyanazokból az építőkövekből vannak?

• ezek a tények nekem olyasmi üzenetet közvetítenek, hogy a világ végülis valahogy nagyon egynemű és egyáltalán nem olyan, amilyennek a tapintható tárgyak mutatják. A jelenségek két arca kicsit azt is jelentheti, hogy nem vethetem el a megismerés paradox módjait sem, nem dönthetek egyszer és mindenkorra az azonosság axiómája, mint egyetlen helyes út mellett. Sőt, talán abban is lehet valami, hogy transzcendens és immanens határát talán még nem is tudjuk, hogy pontosan hol húzódik.

3. Elveszett vagyok-e ebben a végtelen világban?

• elveszett vagyok, de magam vagyok a minden is. Most jön először szóba, egyszer szembe kell kézni a válaszok során azzal, hogy van itt egy válaszút. Kisarkítva: amíg ragaszodom ahhoz, hogy csakis Isten teremtményeként, a tőle való teljes függésem elismerésével tekintek magamra helyesen, ez oldaná az elveszettségemet, de tagadná bármilyen önmagamban-valóságomat. Ha rátalálok saját meglévő teljességem tudatára, ha azt élni merem, része, kicsi, rövid idejű, de teljes része lehetek az egésznek, a transzcendensnek és az immanensnek egyszerre.

4. Feltétlenül csak relációban vagyok-e értelmezhető (az Isten teremtménye, a feleségem férje, az apám fia, a gyermekem apja stb.) vagy élek és létezem önmagamban is?

• kérdésem gyakorlati. Ha először ezt akarnám igazolni, voltaképpen ugyanezt kérdezném meg még tíz más módon. Inkább példákkal élek. Nincsen vége a világnak, ha elvetődöm nagyon messze és soha többé tényleg nem látnak a szeretteim. Nem fogadhatom el, hogy például mindenestől a gyermekeim szerencséjétől / szerencsétlenségétől függünk, ha ők jó döntenek, minden klappol, akkor teljes és boldog a létünk, ha rosszul döntenek, ha homok kerül a fogaskerekek közé, akkor kudarc és elvetettség az eredmény. Ha főnököm és munkatársaim elégedettek velem, ragyogó napfény az élet, ha megneheztelnek, minden beborul. Nem folytatom. Érett felnőtt emberként magamban, a saját létem teljességében kell megtalálnom súlypontomat, önértelmezésemet, önálló teljességemet, belső lendületemet. A kihelyezett megoldások pótlékok és értelmetlen szenvedésre vezetnek.

5. Milyen a kapcsolatom az univerzumhoz? Milyen a kapcsolatom az élethez? Milyen a kapcsolatom a létezéshez?

• nekem sokat jelent már maga a kapcsolat, a beletartozás gondolata. Jobb nekem részének tudni magamat, mint valamiképpen idevetődött vendégnek, idegen kóborlónak. Az élet, az élés abszurditásával szemben az elmúlással, az öregedéssel, a megbetegedéssel és a meghalással való megbarátkozás a gyógyír. Ha magamat is születő, kibontakozó majd lassan lebomló valóságnak élem meg, el kell engednem azt a vélekedést, vágyat, hogy „de velem ez nem történhet meg”, hogy az én személyi integritásom valamiképpen főérték.

6. Ez a kapcsolat semleges, vagy pozitív, vagy negatív?

• egy ideje ez kulcskérdésnek tűnik fel előttem. Ez a dolog valaminek a csendes magja. Számomra ez rímel régi gondolatokkal és érzésekkel, „a Nyíri Tamás féle: a valódi valóság abszolút jóindulatú” és az Emil által hangsúlyozott lélektani „ősbizalom” gesztusával. Mégis, fontos része egy másik elképzelés, amit későbbi kérdésekben másként próbálok majd megfontolni. Amíg nem szakítottam a személyes mindenható gondviselés koncepciójával, nem állt össze ez a semlegesen pozitív kapcsolatom se a létezéshez, mert egy ésszerűtlen, titokzatos, magyarázatokra szoruló, de a valódi válaszok elől kisikló leghatalmasabb tényező mindig mindent elhomályosított. Nekem szükséges volt ez a szakítás, ami után érvényesülni képes belülről a kézenfekvő és végsősoron pozitív válasz. Úgy vagyok biztonságban, hogy nem kell félnem semmitől. A történhető dolgok – végletesen leegyszerűsítve – semlegesek.

7. Ez a kapcsolati minőség értelmi vagy érzelmi tényezőkön nyugszik? Ez az irányultság megtörtént velem vagy ezt én választottam? Megváltoztathatom?

• szeretném, ha ez valamiképpen szabad választásom lehetne és eléggé félek, hogy ez megtörténik velünk. Arra a dologra gondolok, hogy édesanyánktól és a szeretteinktől ajándékba kapjuk az alapvető érzelmeink és viszonyulásaink egészséges képességét és olvasmányaim és tapasztalataim szerint ezek eléggé meghatározóak. Annyit mindenképpen remélek, hogy mint csírát mindannyian hordozhatjuk a pozitív létbe ágyazódás képességét is és nevelgethetjük magunkban értelmünkkel és döntéseinkkel támogatva. Gondolom, van azért választás is benne, de nem az én érdemem, amit nyersanyagként kaptam. Senkitől nem várhatom el, hogy mintegy megrázza magát és hozza be mindazt, amit már kisbaba kora óta nem kapott meg.

8. Teljességet tapasztalok ebben a kapcsolatban vagy hiányt?

• igen, ez egy összefoglaló kérdés, az a vágy húzódik meg benne, hogy kapcsolatom a léttel pozitív és teljes legyen. Talán többet is jelent, azt a sejtésemet, hogy közelebb kerültem ehhez, mint korábban bármikor. Ez az állítás sántít is. Inkább valahogy úgy volt, hogy korábban egyszer így éreztem, másszor úgy. Sőt, még a leglelkesültebb órákban is átéltem egy kettősséget, a teljesség és hiány egyszerre volt részem. Most már el tudom engedni ezt a görcsös szorongó hiányérzést. Igaz, így talán halványabb a kontraszt is. Mi az a hiány, amit el mertem engedni? Talán az Istennel való személyes kapcsolatról szőtt – enyhén romantikus – ábrándom.

9. Én mitől, mikor vagyok boldog? Fontos-e nekem? Vagyok-e, voltam-e  feltételek nélkül boldog?

• ezt egy ideje feladatként élem meg, tanulom, hogy a boldogságnak nincsenek feltételei. Fontos lenne nekem, hogy ezt értsem, érezzem, éljem. Ez az ok nélküli boldogság a teljességgel függ össze. És szinte csak látszólag feltétel nélküli, igazából elismerem, hogy emberi kapcsolatokon keresztül életet, energiát nyerek, kapok, lehet, hogy adok is, remélem. Ez a boldogság belülről áradó lendület, (tett?)-erő, öröm. Valamiféle egybenlátás, értés, rezonancia, befogadás. Személyes találkozás, valóságos kapcsolat ugyanakkor intuitív kapcsolat az egésszel és magammal.

10. Mitől félek? Miért? Milyen meneküléseket ismerek a félelmeimtől való szabadulásra? Melyik válik be?

• először is mindentől. Ha mégis rangsorolom, akkor leginkább ilyenek jutnak eszembe: az alkalmatlanságomtól, attól, hogy jóvátehetetlen hibát/mulasztást csinálok, végsősoron valamiképpen a jogos és gyógyíthatatlan lelkifurdalástól, attól, hogy jószándékom is félresikerülhet, hogy félreértenek, hogy igazságtalanul elítélnek, hogy szeretteimet éri mindez, amitől én is félek. Hogy szeretteim sorsa rosszra fordul, hogy nem tudom megvédeni őket a nélkülözéstől, hogy nem tudom megadni nekik azt, amit jogosan éntőlem kéne megkapniuk, hogy azzal, ha az én értéktelenségemnek tudatára ébrednek, valójában elveszíthetik az életbe vetett bizalmukat is, elveszíthetnek mindent, amit tartósan meg akartam nekik adni, hitet, tartást, emberséget – végülis kiderül, eleve én is alatta maradok a saját közvetített eszményeimnek, tehát ez jogos is …
• ma már nem félek mindentől, amitől régen féltem, főképpen nem ugyanúgy. Gyerekesen féltem még sok további dologtól is, a fogorvostól, a vérvételtől, a kórháztól, a betegségtől és haláltól, minden megszégyenüléstől, a feleltetéstől és a dolgozatírástól, a vizsgáktól és a szidástól, eleve attól, hogy neheztelnek rám, haragszanak rám, hogy valaki nem fogad el olyannak, amilyen vagyok, hogy meglátják, hogy csúnya a bőröm, mások számára visszatetsző vagyok, hogy a tanáraim előtt jótanulóból leértékelődhetem nem jó tanulóvá, elveszíthetem megbecsülésüket, valamiképpen sokszor a gyónástól, az aggályosan vájkáló lelkiismeretvizsgálattól, a rossz, gonosz emberektől, a nagyon agresszív személyektől, a vad kutyáktól, a leeséstől, a balesetektől, a túlzott vadulástól, az ijesztő, fenyegető és megoldhatatlan konfliktusoktól …
• ma minden gondolatot magamhoz ölelek, ami félelem ellen való orvosság lehet. Ezek közül néhányat felsorolok – én szamár vagyok és Te szamár vagy – gyakorolom, hogy nem fontos az emberek véleménye, sőt, nem fontos, hogy én jó véleménnyel legyek magamról / – barátkozom a saját elmúlásommal, betegségemmel és halálommal – ez cseppet sem szembefordulás az élettel és egészséggel, sőt, úgy érzem, hogy gyógyító ereje lehet – azoknak, akikben ez a szorongás enyhébb (nem olyan alapvetően gyávák, mint én) talán nem ennyire sürgős és fontos ez, számomra igen / gyakorolom annak tudatát, hogy végsőkig leegyszerűsítve nem függünk senkitől és semmitől, hogy a léttel a miénk egyféle emberi teljesség, ami teljesen feltétel nélküli, nem kell rettegnem végsősoron semmitől, azt szeretném érezni, hogy életünk történései nem rosszak és jók, hanem a történések semlegesek, nem szükséges mindenre magyarázatot kreálni, Istent nem teszem soha felelőssé sem jóért sem rosszért, ami megtörténik, tudomásul veszem, hogy számára is a világ működésének része a földrengés a szökőár, a járvány, a tűzvész, nem nyúl bele, nem is várom tőle, hogy megváltoztassa a sorsunkat, erőt, biztonságot várok tőle, örülök annak, hogy feltétel nélkül szeret, magamat és embertársaimat egyaránt feltétel nélküli segítő jóakarattal kell fogadnom. Ez valamiféle új, teljesebb belső szabadságot ajándékoz, amiben félelmeim erejüket vesztik. Ez a szabadság a legszorosabb emberi kapcsolataimban is gyógyító, ebben a relációban ugyan nem tűnik emberinek és méltányosnak ez a szabadság, sőt, sajnos elsőre szenvtelennek sőt kegyetlennek hat – ugyanakkor a teljesen szabad szeretetben még a maradék kötődést is valódi szeretetté tudja átváltoztatni, tehát szerintem mégis helyénvaló.

11. Ha a teljes univerzumra gondolok, hol van abban az Isten helye? Milyennek látom az Istent? Néha jobb lenne másként nevezni?

• megváltozott az Istenről alkotott képem. Nagyon sok elképzelésemtől megváltam, törekedtem arra, hogy megszabaduljak tőlük. Vissza akartam húzódni egy nemtudásba, csak valami pozitív lényeget megőrizni. A kép elválasztása a lényegtől veszteség is persze, de csökkenti is azt a kockázatot, hogy a kép hamis.
• Itt hozok szóba egy döntést. Nem mindegy, hogy az evangéliumok Jézusát pontosan minek látom. Amíg isteni mindentudással ruházom fel, amíg szóba állok azzal, hogy ő az Isten kinyilatkoztatásának foglalata és ez a kinyilatkoztatás az ő mennybemenetelével lezárult, egészen másként kell értelmeznem az evangéliumokból kihüvelyezhető istenképet. Ha mindezt nem gondolom, Jézus egy számunkra nagyon fontos tanú az Istenről, az ő tapasztalatát mi fontosnak gondolhatjuk. Ennek másik oldala ugyanakkor az, hogy az ő tanusága is korlátozott, nem ismertet, hanem rámutat, nem tényszerűen megragad, hanem átélhetően sejtet.
• A kérdés eleje azt a másoktól felvett vélekedésemet célozza, hogy Isten és univerzum nem elkülönülten léteznek talán, hanem a teremtés mintegy megtestesülésnek tekintendő. Ez egy jobb híján kényelmes feltételezés: az egész ő, nincs elkülönülten kívül és nincs az anyag nélküle. Filozófiailag ezek régóta jelen lévő sejtések, a leheséges válaszok egyik útját képezik. Ma erre hajlok.
• Én szeretném néha másnak nevezni. Azért, mert el akarok fordulni attól a tudatállapottól, amit a régi hitem jelent és otthonra szeretnék találni az új vélekedéseimben. Ő egyrészt ugyanaz, de más is, mert ezerszer sejtelmesebb az ismeretem és ezt a kitágult sejtést nem szeretném visszagyömöszölni az előző képbe.
• Abban a képben, amihez a szívem mélyén nagyon ragaszkodom már kevés van. Teljesen feltétel nélküli elfogadás, teljesen ingyenes jóság. Az élet, a lét ajándéka. Kontrasztos valóság: fény és árnyék együtt. Ilyensége meghívás, ilyen akarok lenni, hogy összhangban lehessek, maradhassak vele. Mert valamiképpen azt ma is úgy gondolom, hogy közösségben vagyok, lehetek vele, talán része is vagyok valahogyan. Boldoggá is tesz ez a kevés, ez módfelett fontos, másfelől lehullik rólam a kényszer, hogy elfogadjam mások értelmezését, megőrizzem a készen kapott biztos tudást, alkalmazkodjam hozzá, fegyelmezzem magamat, hogy tudjam minél inkább azt gondolni. Ez az igyekezet nagyon nem hiányzik.

12. Amióta eszemet tudom, változott-e az Istenről való elképzelésem, élményem, a hozzá fűződő viszonyom, a kapcsolatunk?

• sokat változott és többször is. Erősen próbáltam kilépni a gyermeki viszonyulásból egy partneribe. Többször megtapasztaltam olyan élményt, hogy az igyekezet feladása többet segített, mint az erőfeszítés. Jobb élmény volt, amit úgy tekinthettem, hogy megtörtént velem Vele kapcsolatban, mint az, amit magam erejének gondolhattam.
• Ma kicsit félelemmel is tölt el az, hogy nem tudtam, nem tudom biztosan megkülönböztetni, meddig tart a „sugallat”, hol kezdődöm én, a tudatom határain, a felettes énem stb. Ha nem akarom állítani és biztosan tudni, ha Isten részének fogom fel magamat, ha nem fontos, hogy hol a határ, akkor ez megvigasztal, old, valamiképpen mégis gyermeki hozzáállással hozzásimulhatok, elfogadhatom a világ, a viszonyunk ilyenségét.

13. Ez a kép vajon Őt jellemzi, vagy egy kicsit inkább engem? Ha másmilyen lett volna hozzám az édesanyám, az édesapám, a testvérem, a barátom, a szerelmesem, a lelkiatyám, a tanárom – most másmilyen lenne az Istenképem, a vele való kapcsolatom?

• ez azért foglalkoztat nagyon mert az bánt, zavar, hogy tényleg eltérőek az esélyeink. Ha kérlelhetetlenül megpróbálom magam elé állítani az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat, magyon megszeppenek. Az meg még jobban elszomorít, hogy nagyon korlátozottnak látom a lelki görcsök oldásának esélyeit. Akik mást, keveset, rosszabbat kaptak mint mi, azok sokszor félig látnak, félig éreznek, felmentésük van bizonyos dolgok belátása, tapasztalata alól. Ez bánt, elszomorít.
• Nem is találok más kiutat, mint azt, hogy abban bízom, hogy e tekintetben emberiség méretben mégis van előrelépés, egy hitelesebb tudatosság jelenléte pozitívan hat az egészre és az emberek tisztánlátásából és növekvő belső szabadságából egyre több helyes cselekedet születhet.
• Ez egy nyilvánvaló új eretnekség: tudatosság és értés, szabadság és tisztánlátás a döntés és gyakorlás helyett – Tádénak ez nyilvánvalóan nem nagyon tetszik. Engem nagyon vonz ez az idea, lehet, hogy még sokat fogok csalódni a világban és magamban.

14. Mit tudok róla személyes tapasztalatból és mit tudok róla a könyvekből (szent könyvekből) vagy mások tanításából, mások tapasztalatából?

• mindegyik fontos. Az egész életem ennek a története, mások tanítása, könyvekből merített indítások és a saját tapasztalataim összehangolásának kísérlete. Klárinak nehéz velem, mert mindenkivel hajlamos vagyok elég messzire elmenni, amiben valami fantáziát látok. Igen, ez kockázatos is, mert újra és újra mégis szintézist kell összetákolni a különféle irányultságok között.