Nagyon sokszor úgy jelent meg a képzeletemben a római katolikus keresztény vallás szellemi építménye, mint egy óriási térbeli állványzat, számtalan rúdja és csomópontja szövevényes és ezerszeresen megerősített egésszé áll össze, az elmúlt évezredek sok-sok gondolkodója és tanuságtevője mind-mind hozzátett valamit, és a hagyomány, a belső közmegegyezés azokat vagy hitelesítette vagy kivetette. Ez a határtalan komplexitás egyfajta megbízhatóságnak és időtlenségnek az üzenetét hordozza, bizonyos értelemben kikezdhetetlenül biztonságosnak mutatja az egész építményt. Ha egy-egy rúd vagy csomópont meg is sérülne, vagy azt valamilyen okból kivenni kényszerülnénk, az egész – ezerszeresen túlbiztosítva és megerősítve – észre sem venné annak a kiesését. Ha mégis némi sérülés mutatkozna, szorgos szellemi-lelki kezek haladéktalanul sokszorosan befoltozzák, eltüntetik a hiányt.

Ez a kép azt is sugallta, hogy az egész összehasonlíthatatlanul nagyobb nálam, és ha úgy döntök, hogy belekapaszkodom, biztonságosan megtart.
Azokban az esetekben, amikor a szívem és az eszem is riadót fújt, hogy diszharmónia van, ez vagy az a dolog teljesen valószínűtlen, illetve saját legszentebb lényegi eszményeinek mond ellent a vallási közösségem ezzel vagy azzal az állítással, egy nagyon kényelmetlen diszharmóniát éltem át, ugyanakkor az egész építmény nem engedett, meg kellett próbálnom a lehetetlent, a rendszer keretei között kimagyarázni az értelmetlent, a hibásat, az oda nem illőt. Hogy legalább a rövid Hiszekegy átélt elmondása egyezést mutathasson a szívem és az eszem jelzéseivel, újra és újra megtaláljam a túlélés módját – a rendszer keretein belül. 

És nagyon-nagyon érdekes, hogy mára ez a kép úgy változott át, hogy a támasztékul szolgáló egyes rögzítési pontok kivevése az egész szellemi felépítmény igazi progresszív tönkremeneteléhez vezet. Ha – például csak egy ilyet említve – nem igaz az, hogy a Szentlélek hatékonyan megóvja a sugalmazott szerzőket, az Egyházat és vezetőit a tévedésektől, (becsületesen nézve ez kőkemény tapasztalati tény), az olyan hatású, mintha a csomópontokból rendre kivennénk a rögzítő csavarokat. – A „progresszív tönkremenetel” szakkifejezés a képként használt építmény esetében azt jelentené, hogy az emeletek egymásra zuhanása által mindenestül összeomlik az egész.

Igen, éppen ez a kétség a Szentlélek hitelesítő szolgálatának megbízhatóságával kapcsolatban, ez volt az egyik legfontosabb felismerés, ami megnyitotta az utat a sarkalatos állítások igazságértékének elbizonytalanodása irányában. 
A feltétlen tekintéllyel felruházott írásos források (az Újszövetség) nagyfokú megbízhatatlansága pedig – oda nem illő, egészen biztosan később belekerült kiegészítések, torzítások, az alapítónak tekintett Názáreti Jézus gondolkodásától és lelkiségétől teljesen idegen részletek – már nagyon megtépázza az építmény hitelre méltóságát.

Felismertem, nem a magam kutatásai során, hanem hittudósok és biblikus szakértők írásai és útmutatásai alapján, hogy a mai keresztény vallás szellemi építménye Pál alkotása, Jézusra hivatkozva ugyan, mégis, ő az ideológus, a valódi alapító, aki az üzenet szívébe, lényegébe épített be Jézustól teljesen idegen elemeket, és az egész kereszténység legnagyobb felekezetei (ha nem is az egyes tagok, de a felekezetek hivatalos egésze) ma mindezt hitelesnek tartják és sajátjuknak vallják.

Ma azt gondolom, hogy a Názáreti Jézus egy a legnagyobb tanítók közül, ha ugyan nem a legkiemelkedőbb, de a rá hivatkozó vallások nagyon eltértek az ő lelkiségétől.
Nem gondolom pédául, hogy Jézus fogantatása és születése nagyobb természetfeletti csoda, mint bármely más fogantatás és születés, nem hiszem, hogy a Szentháromság tana hiteles tényeket közöl Jézusról és Istenről.
Biztos vagyok abban, hogy Isten rendszeres teljhatalommal való cselekvő beavatkozását belelátni az életünkbe és a történelembe illúzió, tényekként védhetetlen – bár sokak számára mégis tápláló és vigasztaló – költészet.

Nem folytatom ezeknek a „nem”-eknek a felsorolását, (ezt egy másik írásban már megtettem), habár lényegében nem maradna ki semmi, nem maradna meglepő és kényes „igen”.

Arra vágynék, hogy a Jézus evangéliumi üzenetének szívéhez tartozó, az emberek együtt boldogulásának esélyét kínáló magatartásformák és érzületek – elszakadva Pál teológiájától – az emberek új ébredéséhez vezessenek, növekedjen az együttérzés, az osztozás, a méltányosság, az emberek belső és fizikai jól-léte, éljék meg a szívükben és életükben legjobb belső indításaik kibontakozását, együtt emelkedjenek föl egy közös emberséges jövő felé.

Ha a vallási felekezetek meg is maradnak egyelőre, tanításaikat tekintsék költői üzeneteknek, az ember legszentebb érzéseit tápláló képeknek és tanító történeteknek, kezeljék azokat az őket megillető helyükön, ne követeljenek őket meg nem illető részt maguknak a valóságot leíró, ellenőrizhető tényeket tanulmányozó és értelmező tudományokkal vetélkedve.