2019.03.26.
Az elejére az kívánkozik, hogy én úgy képzelem, hogy az ember bensejében, alaptermészetében nem a versengés, hanem az együttműködés a mélyebb, meghatározóbb motívum, tehát az egyes ember valódi, teljes emberi (tehát egyéni és közösségi) kibontakozását az aranyszabály követésének útján találhatja meg.
Valamiképpen úgy képzelem, hogy az emberek általános testvéri összetartozása nagyon mély és fontos valóság. Talán nem is csak eszme, hanem a biológiai, fiziológiai, energetikai jelenségek körében ez létező, kutatható, felismerhető, leírható tudományos valóság is. Egyesek elképzelése szerint egy „energiamező”.
Ezért én az emberek együtt-élésében az erőszakmentes és együttműködő megoldásokat részesítem előnyben, és például egyáltalán nem hiszek a mai „versengő” piaci gazdasági világrend felsőbbségében és üdvözítő voltában, szívem mélyén a kapitalizmust ma is utálom, és más, új, közösségi megoldások megszületésében reménykedem. Több olyan témát ismerek, ahol helytelennek és elembertelenítőnek találom a profitra optimalizált működést, amelynek során semmivel sem indokolható igazságtalanságok keletkeznek, sőt egyre fokozódnak, kiáltó, és kibékíthetetlennek látszó konfliktusok csak mélyülnek.

Engem taszítanak a nemzeti, etnikai, kulturális és vallási alapú identitástudatok minden olyan esetben, amikor ezeket az egyes csoportok a másikoktól való megkülönböztetésre, értékek versenyeztetésére, ütköztetésére használják, amikor félelmeket és védekezési reakciókat ébresztgetnek, sőt korbácsolnak fel. Azok az ilyen partikuláris értékek, amiket ezen a területeken valódi értékekként felhalmozott az emberi közösség, a valóságban át- meg át vannak szőve a hozzájuk kapcsolódó történeti, történelmi – megoldatlan, és ezek között a keretek között feloldhatatlan – ellenségeskedésekkel, sérelmekkel, elfojtott bosszúvággyal, de legalábbis a „mi igazságunk” helyreállításának frusztrált óhajtásával vagy követelésével.

Annyira fontosnak látom minden ember egyenlő jogát és méltóságát, hogy minden – történelmileg, vagy akár frissen szerzett – előny, kiváltság, bármiféle megkülönböztetés gyanúsnak és gyengítendőnek tűnik fel számomra, nem pedig megvédelmezendőnek, amihez hűeknek kell lennünk.
Én bánkódom amiatt, hogy ilyeneket a következő nemzedékeknek is rendre továbbadunk, szent hagyományaink vannak, példát adó hőseink, szentjeink és vértanúink, a legkülönfélébb élettörténetekkel és helytállásokkal, (a még nagyobb hősök még több embert sikerrel gyilkoltak halomba), illetve a legkülönfélébb erőszakos bánásmódokat elszenvedve az ellenségektől és a különféle előljáróktól.

Arra vágynék, hogy az erőszak minden formájával szemben az új generációk valamiképpen belsőleg ellenállóbbak legyenek, ismerjék fel és tagadják meg ezeket az utakat, rövidzárlatos álmegoldásokat. Tagadják meg az erőszakban legsikeresebb, a világban a legtöbb gonosztettet elkövetett, legtöbb hatalmat és gazdagságot maguknak összeharácsoló népek és közösségek is saját elődeik gyakorlatát.

A „szeretet rendjében” én az ingyenességre (jó, lehetőleg és optimális esetben kölcsönös) feltétel nélküli elfogadásra és jóakaratra vágyom, erre szeretnék törekedni. A „másik” önmagában való emberi értékének felismerésére és elismerésére.
Belátom, hogy ezek a törekvéseim, választásaim és döntéseim ma kevéssé realisztikusak, ugyanakkor az a belső indítás mozgat, hogy ha magamat ebbe az irányba be tudom igazítani, akkor én az egész emberi közösség fejlődési irányában ezekre a trendekre és csírákra szavazok, ezt támogatom, ezt szeretném világra segíteni. És minél nagyobb kihívás egy távoli cél, annál lelkesítőbb és vonzóbb lehet, ami lendületet adhat a minden nap többszöri újbóli nekirugaszkodáshoz.

Elismerem, hogy ameddig mindez nem jár a kölcsönösség útján, amíg egyik-másik embertársunk visszaél jószándékunkkal, kudarcos helyzetekben átmenetileg fel kell függesztenünk a teljes feltétel nélküliség és ingyenesség törekvéseit, mert különben nehezen gyógyítható aránytalanságok keletkeznek. Ez fájdalmas és szomorú. Nincs rá megoldásom még elvileg sem. Örülnék, ha Ti újabb, további, jobb válaszokat találnátok!

Függelék: zsörtölődésem a vallásokkal kapcsolatban

A vallások egyfelől táplálóak és belsőleg védelmeznek, másfelől megosztóak és hamisak is. Nem tagadom a mondat első felét, tudom, hogy a belső, mély áramlatokhoz jól illik a költői megfogalmazás, az ember valódi mély belső igényeire ad választ a vallás. Rendet állít ott, ahol szabad szemmel az nem látható, eszményeket és útmutatásokat ad az egyes embernek, és közösséget ad az azonos valláshoz tartozók számára, ami önmagában is nagy kincs, mély emberi sóvárgást elégít ki. 

Ha tisztán beismernék a vallások, hogy állításaik nem tényszerűen igazak, hanem költői képek, szimbólumok, allegóriák, összeségében részben akár valóságos események mítosszá párolt eszenciája, kisarkított, túlfűtött eszmények állítása a hit tárgyaként, és saját tanításukban megkülönböztetnék az embernek szóló tanácsokat, útmutatásokat az üzenetet hordozó „kerettörténettől”, „mítosztól”, szép meséktől, felvállalva saját felelősségüket, hogy ezt a kapott hagyományt ők szabadon, minden korban újra kell értelmezzék, és úgy adni tovább – akár egész barátságossá is válhatnának.

Azok a vallások ezért nekem rokonszenvesebbek, amelyek ilyen megengedően állnak követőik elképzeléseihez, törekvéseihez, támogatva azokat, azokkal szemben viszont ellenségesebben érzek, akik dogmatikusan fogják fel saját hagyományukat, rendszerré építették a vallási hatalom bástyáit, minden más nézettől harcosan elhatárolódnak, és saját igazukat úgy védelmezik. 

Az ilyen vallások fundamentalista áramlatait én emberellenesnek látom, és a megszűnésüket, kihalásukat óhajtom, azt szeretném, ha az összes ember testvérségére ráébredők elfordulnának ezektől a hagyományoktól, vagy legalábbis alapjaiban megújítanák azokat, alkalmassá tennék az egységesülő emberiség legjobb szándékainak nyitott szolgálatára.