2009.03.08./09:22:10

Hogyan lehetek egész, a saját természetem szerint? Felismerem-e a régi történetemben, hogy mikor, mit tiltottak meg nekem, amivel azután azonosultam, és én is megtiltottam magamnak. Milyen menekülő utakat kerestem és választottam? 

Volt a szüleimnek és a családnak egy egyértelmű gondolkodási iránya, kerete, elvi viselkedési mintája. Azt mondom elvi, hiszen nem mindent követtünk mi sem, amit vallottunk. A család közösségének, a szüleim kapcsolatának értéke nagyon magas volt. Nem volt számomra alternatíva, hogy valóságosan mást gondoljak vagy mást tegyek. Amikor és amiben rosszallást váltottam ki, azt általában én is elfogadtam helytelennek és kerülendőnek, de legalábbis beletörődtem, ha mégsem értettem volna egyet. Fontos szerepet játszott a vallásos hitünk. Ahogy belenőttem, ahogy velem együtt gondozták, építgették, jól éreztem magam benne.

Az első valóságos kételyeket a jó lelkigondozók ültették el, rákérdezve a logikai buktatókra. Törekedtem saját belátásokra, kezdtem rész-döntéseket hozni, egyes kérdésekkel kapcsolatban, mertem részben mást, másként gondolni. 
Mégis, most feladatomnak látom, hogy a születésem óta eltelt idő során valamikor elrejtett, megtagadott vágyaimat újra felismerjem és kiengedjem a rejtőzködésből. Ezen a téren egy sajátos esélyt ad új felismerésekre az a helyzet, hogy már kimásztam a vallási tekintélyen is nyugvó hit és igazodás kereteiből. Igen, ezáltal magamra vagyok utalva, mintegy egyedül a semmiben, de e megtartó kötöttségek eddig el is zártak a szabad visszatekintéstől. Lakatot képeztek bizonyos régi események és emlékek tárházán. 

2009.03.10./18:30:33

Szeretném újra és újra megfogalmazni, hogy miben hiszek ma is, egyre jobban. Igent mondok az ember, az emberiség életére, kibontakozására, alkotó együttműködésére. Jónak tartanám, ha az emberiség minél jobban bele tudna simulni az egész természetbe. Igen, ki is vált eredeti beágyazottáságából és kiszolgáltatottságából, használja, szennyezi, sőt feléli, de mégis jó lenne visszatalálni érzelmileg is, közelebb, közösséget vállalni a többi élővel is, sőt a késői utódainkkal is. Az emberek közötti testvéri lét legszebb viszonyulása a másik feltétel nélküli elfogadása, értékelése: majd segítség, szolgálat, együttműködés. Ezt kölcsönösen éltető aktusnak látom: őt élteti az én ilyen szeretetem, de ez a beállítottság engem is éltet. Belekapcsol a világban jelenlévő mély létközösségbe, az egyetemes szeretet létmódjába. Ennek a létnek az erősítése érdekében érdemes elfordulnom az énem sértődékenységétől, saját képzelt piedesztálom építgetésétől, önértékelésem, önvédelmem reaktív működésétől. 

Mint ember, saját magamtól én is megérdemlem a fent említett feltétlen elfogadás alapgesztusát. Abban hiszek, hogy így aztán bele lehet kapcsolódni ebbe a létmódba, nem annyira teljesítményem, inkább kiüresedésem által. Számomra ez az ember belső szabadságát és a realitáshoz való élő kapcsolatának esélyét kínálja. Belső szabadság és tisztánlátás helyes cselekvésre indíthat. Valóban különbözik ez a hétköznapi gondolkodástól, eltér sok mai vallási gyakorlattól, ellentmond tételesen is sok etikai elvnek, összegyűjtött tapasztalatnak.

Ez utóbbival kapcsolatban igaznak látom azt, hogy meggyőződésemnek megfelelően gyűjtöm, csoportosítom, értelmezem és foglalom következtetett szabályokba amit valójában tapasztalok. Kiinduló hitem nagyban befolyásolja azt, amit a világból befogadok. 

2009.03.12./16:08:41

Azáltal, hogy elfordultam a vallási tanítás tételesen igaznak mondott és vallott tartalmaitól, helyette csak belső beállítódást, nem konkrét állításokat, hanem általános sejtéseket tartalmazó hitet tartottam meg, végülis mégis szabadabb lettem. Nagy teher alól szabadultam, egyszer és mindenkorra levetve magamról azt a belső kényszert, hogy kimagyarázzam a tanítás különféle nézőpontjai közötti ellentéteket.  

2009.03.14./07:53:16

Van itt a mélyben legalább két lényeges motívum, az egyik az önazonosságom, a másik a mások értelmezése rólam. Korábbi kiállásom a valóságos és élő hitem mellett, mások előtt megvallott tanuságtételeim, az egész eddigi életem, amit annak alapján rendeztem be, azt az érzést keltették belül, hogy nem vonhatok vissza semmit, felelősséggel tartozom a többiekért is, nem botránkoztathatom meg őket. Mi marad nekik, ha ezt elveszem tőlük, ami után vágytak, és amit én is adtam nekik? Belülről pedig az a rémület ijesztett, mi marad belőlem, ha belső tartópilléreimet lebontom? Én maradok-e egyáltalán? Kibe, mibe kapaszkodom ezután? Mennyire kell félnem magamra hagyatva, egyedül? Az eddig biztos támpontok helyett hogyan döntök én egyedül mindenről? Voltak dolgok is, amiket én nem tartottam helytelennek, mégis el voltam zárva ezektől, mert nem voltak vállalhatóak abban a koordináta rendszerben – például mindenki botránkozott a „rendes” emberek között egy naturista telepen, engem kicsi gyerekkorom óta egészen mélyen vonzott. „De velem ez nem történhet meg.” 

2009.03.14./18:58:57

Azért itt már megkezdődött az egyedüllét is. És még védekeztem, hátha átmenthetném a tanítás lényeges elemeit? Hátha még meg tudnék állni valahol félúton, hátha megmaradhatnék valójában teljesen a katolikus kultúrában és közösségben? Nem emlékszem hitelesen a részletekre, az egyház tévedhetetlenségének elvetése után talán az egyik első elem az volt, hogy Jézus csodálatos feltámadásának hite bizonytalan. És akkor következik számos további dolog, nem különben Isten fia, mint valamennyien, és egészen ugyanúgy valóságos ember, de akkor nincs tényszerű, csak református féle átváltoztatás, nincs hitelesített papi hatalom semmire, csodák másképpen vannak, nem úgy … 

Hosszú idő telt el úgy, hogy egyre rövidebb és rövidebb lett a hiszekegy, egyre kevesebbet vállaltam belőle. Egészen határozottan elkezdtem kételkedni a nyugati emberkép helyességében, az egyszeri és örök, önállóan létező emberi lélek eszméjében is. Nem tűnik úgy, hogy helyesen írná le a valóságot, és főképp nem tűnik úgy, hogy ez a gondolat szolgálná a legjobban az életet. Szomorúsággal is járt a dolog, egyedül maradtam a gondolataimmal, kivetettséget, a védettség és biztonság elvesztését, a valahová tartozás hiányát is jelentette.

Azt is látom, hogy a szívem mélyén én mindig is a saját meggyőződésemben hívő ember voltam és maradok. Most is, amikor már egészen mást gondolok, mint amit a vallás tanít. Ez a pont nagyon homályos. Itt ütközik bennem nyugat és kelet, egyelőre inkább a kelet útját keresem, mert az én fájdalmaim és félelmeim esetén ez az út tűnik ígéretesnek a szemem előtt. A mindent elengedés taktikája azt sem engedi meg számomra, hogy az etikai követelményeket első helyre tegyem, és egyszerűen azt mondjam, nem a hittartalom, hanem a tettek az elsők, ott kell előrelépni, és végülis bizonyítani. Ennél én ma a szívem mélyén sokkal jobban vonzódom a taohoz, visszavonva minden állítást, sejtésekkel és talányos megfogalmazásokkal megelégedve. Levetettem magamról a korábbi biztos meggyőződést, és sokkal több nyitottságra vágyom – minden téren nyitottnak maradva minden új sejtés, felismerés, tapasztalat iránt.

Ez az Istenről való módosult elképzeléseimhez is jobban illik, ha nem tudok, miért is akarnék biztos, pontos leírást adni róla? A biblia megfogalmazásait és eleink Istentapasztalatát megszemélyesítően dramatizáltnak látom, ami nem azt jelenti, hogy a róla szóló híradások mind hitelüket vesztették volna számomra, beleillenek mai sejtéseimbe is, bizonyosan ugyanazok az elemek alkotják, ugyanazok a felismerések mozgatnak engem is, amelyeket az előttünk járók ilyen költői formában megénekeltek. Most zavar, hogy milyen módon voltak ezek a képek a hitembe beleágyazva. De maguk az üzenetek nem idegenek az új látásmódomtól, a megváltozott és megerősödő hitemtől sem. 

Nem hiszek ma személyekre bontott részletes világ-igazgatóban, aki sorsomat kormányozná. Aki személyesen elhívna. Aki kiválasztana. Népet vagy személyt. Mai hitembe ez már nem fér bele. Nem hiszek személyemnek szóló próbatételekben, segítségben és büntetésben, Isten neheztelésében vagy figyelmeztetésében. A valóság ilyen, és a teljes élő valóság Istenből, benne, általa létezik, él és hat, dadogó szavaim annak sejtését akarják kifejezni, hogy mindent tőle kapunk, de a lét ajándéka mellé nem ad külön-külön intézkedésekkel külön speciális feladatokat. Az egész világ egysége foglal bennünket magába, az egész világ természete az, hogy a mélyben szeretet energia áramlik, hozzáférhetően, és mindannyiunk természetes sajátja. Valamiképpen úgy képzelem inkább, hogy bennünk is az Isten ölt formát, és egymástól sem vagyunk teljesen elválasztva. 

2009.03.14./19:41:02
Ennek a dolognak a másik arca az, hogy módfelett megkönnyebbültem, amikor el tudtam fogadni, hogy nem létezik katolikus különigazság, nem kell elhinnem a katolikus tanítás egyedüli érvényességét és azt, hogy Istenről ez az egyedül hiteles, pontos híradás. Őszintén szólva ez mélyen sértette a jóízlésünket már korábban is, idegen testként erőltették ránk ezt, titokban mindig szerettük volna ezt akárhogyan is kidumálni. Nem szerettem olyan helyre tartozni, ahol így tekintettek a többiekre! 

2009.03.14./20:47:07
Volt és talán van is még kis részben egy nehézség, de van itt egy nagy öröm is. Nehézség az, hogy aki engem ismer régóta, az azt gondolja, hogy én azt gondolom…  A nagy öröm az, hogy kikerülve onnan egyszerűen bekerültem a többiek, sokkal nagyobb számú csoportjába. Közelebb kerültem minden kívülállóhoz márcsak azáltal is, hogy nem mondhatom többé, mi és ti, nincs többé ez a „mi azért pontosabban tudjuk”. Különösen jól esik közelálló személyek esetében és eléggé vicces is közelálló és korábban kívül, most inkább befelé vonzódó emberekkel kapcsolatban, akik még talán jobban megütköznek rajtam, mint bárki más. 

2009.03.15./09:41:03

Miért „humusz” a fájl neve? A múltban élő dolgok, tulajdonképpen vegyes, már alaktalan, már nem hasznos, ugyanakkor táplálhatja az új életet. 

2009.03.17./15:51:01

Azt tanultam másoktól és most az a gondolat fészkelődik bennem, hogy a bensőmből visszabeszélő múlt által ébresztett indulataim el tudnak zárni az élet valódi forrásaitól. Kívánatos a fájdalmak és sérelmek belső gyógyítása és gyógyulása, mert akkor ez a közbeszólási hajlam enyhülhet. Hálátlanság és pofátlanság annak a lehetőségnek a felvetése, ami egyre valószínűbbnek tűnik nekem, hogy egész szocializációm keretei túl rögzítettek és egybeépítettek voltak, talán nem is adtak nekem (sem) esélyt önálló szabad választásra, egy sereg dologba az üdvösség eljátszása fenyegető lehetőségének, mint tényszerű törvénynek a súlya alatt kényszerítő egyértelműséggel bele kellett törődnöm. Sohasem kérdőjeleztem meg ezeket a kereteket. Mint ahogyan szüleim és lelkipásztoraim is evidens nyilvánvalóságoknak tekintették azokat. Van egy egészen speciális mód, ahogyan az ennyire biztosan tudható vallási alapigazságok és ismeretek a kizárólagos hitelesség igényével állnak előttünk. Mint a matematikai axiómák, minimum annyira egyértelműen igazak. Nem hibáztathatok senkit emiatt, magamat a legkevésbé. Honnan vehettem volna az elegendő bátorságot és erőt, hogy ezzel bárhol szembeszálljak? Csak annyi volt adva, hogy ezek között a törvények között ott volt a szabad akaratom tudata is, dönthetek ugyan a szabályokkal szemben, de akkor vállalom a szabályokban lefektetett összes következményt is. Ráadásul rendesen megtanultam egy kökemény axiómát, a teremtmény alávetettségének és kötelező engedelmességének ideáját, az Istennel szemben a saját akaratom mintegy visszavonásának, a saját kételkedő elmém elcsendesítésének, a kérdések megkérdőjelezésének hajlítható habitusát. Egyfajta szerzetesi eszmény, jóféle olvasmányaimban mint kívánatos állapot, a használható eszköz, Isten kezében kézre álló szerszám, a belesimuló, szinte észrevehetetlen egyén. És én ebben nem mindig voltam a legrosszabb. Volt, hogy csak a feleségem tudott így-úgy visszatartani attól, hogy még jobban belemerüljek. Ez a magatartásom színtiszta jószándékot tükrözött.

Nem látom ma igazán felelősnek magamat mindezért, de meg szeretném gyógyítani – így utólag – ezeket az éveimet is. A legeslegjobb talán az lenne, ha egyszer és mindenkorra el tudnám engedni a minden körülmények közötti megfelelés, másoknak feltétlenül tetszeni akarás törekvését. Évek óta vágyom erre, és már azzal hitegettem magamat, hogy talán előrébb léptem ezen a téren. 

2009.03.18./14:03:06

Szamár vagyok és Te is szamár vagy – ezt Mellotól tanultam, de szinte megállt a dolog az eszem szintjén. Ott már jól látom, hogy ez mit jelentene és mennyire felszabadító lehetne, de vaskos tapasztalatot szereztem arról, mennyire nem az enyém még ez a felismerés a mélyben. Talán már az is, ha ezt így tudom, az is ad egy esélyt egyféle szabadulásra, majd a tapasztalat megmutatja. A feletteseim és az emberek véleménye rólam fontos lehet ugyan, a legkülönfélébb okokból és témákban, de mit sem szabad jelentsen a magamhoz való viszonyom tekintetében.

Egy sokkal biztosabb, valóban feltétel nélküli elfogadásra és bizalomra van szükségem saját magamtól is! Nem szabad félnem kudarctól és elutasítástól, a belső embert, benső harmóniámat ez érintetlenül kell hagyja. Ott kapcsolódom a valódi forrásokhoz, ha ehhez vagyok hűséges, magamhoz vagyok hűséges, élő maradok a legnemesebb értelemben. 

Látnivaló, hogy minden orvosság érdekel félelem és szorongás ellen. Ezt kellene tudnom meggyógyítani valahol a lényem legmélyén. Vajon milyen élményeim és tapasztalataim adják ennek a sok félelemnek a hátországát, képezik sötét fenyegetését? Az is idetartozik, hogy ezen a ponton konfliktus keletkezik a szüntelen kérdésfeltevés „most ezt helyesen tettem-e?” és a feltétel nélküli elfogadás gesztusa között. Alig lehet letagadni, hogy itt egy valódi választás kényszere fenyeget, mit lehet, mit szabad, mit érdemes itt összeboronálni? Erről a dilemmáról is évek óta tudok, de sajnos nem jutottam még közelebb a megértéshez … Eszemmel a teljes belső szabadságot választanám, érzelmeim a sok évtizedes beidegzéseket folytatják. 

2009.03.19./11:49:19

Örülnék, ha igaz lenne, tényleg hitelesen igaznak bizonyulhatna az a feltételezés, hogy a bensőnk közepén, meggyógyítva valamennyi sebünket, ép magunk közvetlen összeköttetése a forrással átvenné, átvehetné az irányítást, végsősoron – ellentétben azzal, amit a kultúránk hordoz – eredendően ott a jó lakik. Honnan veszem a bátorságot, hogy ilyesmit reméljek? Mello és a Summerhill ezeknek a gondolatoknak az eredete bennem. De ezt sugallja sok más gondolat magja is. 

Teljes mélységében ez az etikai eretnekség fészkelte belém magát, innen ered egy sereg dolog. Az én nagyon hívő szemléletem az oka annak is, hogy minden olyan írás mélyén ezt ismerem fel, ami kapcsolatban van az általános ébredés, a tudatosság növekedésének reményével, állítja, hogy az emberiségnek esélye van erre, hogy már ma vannak ennek a sokakat magával ragadó ébredésnek valóságos jelei.

Mit sem érne ez a változás, ha cseberből vederbe esnénk, az egyik fajta hibát egy másikkal cserélnénk fel. Csak úgy van pozitív üzenete ennek, ha bízhatunk abban, hogy ami most napvilágra kerül, hatékonnyá válhat, az jó. Ha nincs is bizonyítva, én, javíthatatlan álmodozóként, ebben bízom. 

2009.05.24./19:57:03

Egy apró gondolat örömmel tölt el, vállalom, hogy arra törekszem, hogy emberi kapcsolataim, kötelességeim, felelősségeim, mások elvárásai és saját elvárásaim magammal szemben – mindezek helyett szeretném a saját súlypontomat belül tudni, magamba visszahelyezni, valamiképpen hazatalálni. Sok minden hatott ezzel szemben, s önzésnek, szívtelenségnek tűnt ez a gesztus korábban, azóta sokan meggyőztek arról, s ma már a saját vágyam is egyértelműen ez: súlypontom itt legyen, belül. Ma ezt a gesztust egészségesnek és helyesnek látom, sőt bizakodással merek rá tekinteni, lehetséges, hogy egészebb, egészségesebb magam nagyobb hasznára lehet másoknak.